Magányom füstköpeny:
vállamra terítve,
-burkolózva bele-
A teraszon ülve.

Fel magam ésszel
én sem érhetem;
Pipafüst és sorok:
ENNYI AZ ÉLETEM.

Estefelé a verslábak
s a rímek botladoznak
Messze tekintve nem látod
folyamát, vonalát holnapodnak.

A kutyaugatás, félig érett almák,
A száradó tökmag, kitett kenyérmorzsák
Szedegeted szépen, mint madár a morzsát.
Otthont építesz, de nem feledheted
magányod hatalmát.

Valami elromlott: a tél sem az igazi.
-Most kéne valami vidámat mondani.-
Gyerekverset, Karinthyt, Romhányit-
De nem jönnek a szavak, csak az este ásít.

A teraszod: a fény. A füst meg elrejt szépen.
Pulzálón a homály lüktet sötétkéken.
Te sem vagy már más, mint fényre szálló lepke:
Látszol, de elrepül; itt hagy már az este.

Estéid most forrók s hidegek egyszerre.
-Alig mozgó kezed kapaszkodik egy versbe.-
De nincs menekvés: a vágyott fény megéget.
Lehullasz majd Te is, S felsöpörnek Téged.