Valaki játszott a zongorán. Hallottam a falon át a dalt. Halk volt a zene. Ritmusos, keserédes. Benéztem volna az ablakon, de tudtam, nem illene. Messziről néztem a sötétben a sárgán világító négyzetet, ahonnan az élet dala szállt. Az árnyakat lestem irígyen, fel-feltűntek a lenge függyönyön át. Melegség járta át szívemet, a zongora kísérte vad ritmusát. Bár közöttük lehettem volna! Sóváran vágytam a szobában lenni én. Ringatózni egy hintaszékben a ház legmelegebb szegletén, hogy beborítson zene, fény. A kályha halkan duruzsolna, megreccsenne pár padlódeszka, ahogy körül állnák a többiek a zongorát a szoba közepén. Lehunynám szemem. Nem hallanék mást, csak a zenét. Lelassulna lélegzetem, mint, mikor mélyen alszom én. De nem aludnék mégsem. Beszívnám a boldogság illatát, még ha csak pár órára is. Az emlék sokáig velem maradna, őrizném hangulatát, kísérjen egy darabon át. De most már indulok. Távolodik a világító ablak, s már alig hallom a zongorát. De dúdolom még dallamát, ahogy lustán bandukolok, bukdácsolva a réten át.
|