A zenész életem 1.

Maróti László

       Fejcsóválva fogok hozzá, hogy leírjam, amire egyik fiam biztatott: a zenész életem. Egy ideig mintha túl korainak tartottam volna. Azt hiszem legalábbis. Azután egy napon azon kaptam magam, hogy 66 éves vagyok, átestem legalább egy szívinfarktuson, s a levelekben és abban a rengeteg E-mailben, amelyeket írok, egyre gyakrabban fordulnak elő emlékek, emlékezések és elmesélések, olyanok, amelyek közül eddig csupán egyik-másik került elő alkalmi társaságokban kialakult beszélgetések során abból az egyre zsúfoltabb tárházból, amely egy élet során felépül. Hát akkor miért ne néznék be ebbe a tárházba, miért ne foglalnám össze itt, mikről szoktam beszélni, vagy írni, ha emlékekről régi és új barátokkal váltok szót?

       Az Internet újra összekötött évtizedek óta elszakadt szálakat. Negyven év Magyarországon, azután huszonhat év Svédországban: ez is sok élményt, sok változást jelentett, sok mesélnivalót halmozott fel, amelyekről persze a maga idejében beszámoltam szüleimnek, barátaimnak, az egykori munkatársaknak, ismerősöknek, meg azoknak, akikkel ilyen-olyan kapcsolatban voltam és vagyok. Különösen új kapcsolatok, vagy újra megtalált barátok emlékeztetnek évekre, színhelyekre, emberekre és eseményekre. Néha magamat is meglepem saját életemre emlékezve, saját életemről beszélve.
  
    Nyolc hónappal születésem után elkezdődött a II. Világháború. Nem mintha valami szerepem lett volna fél Európa lerombolásában, hanem 1939-ben megszületni igen sokat jelent, ha azután az ember a zenéhez kötődve akarja leélni az életét. Különösen igaz ez az én esetemben, aki azután nem egy bizonyos zenei síkon hallattam magamról. Valójában hálás lehetek a sorsnak, vagy szüleim egymásnak adott csókjainak, mert egy olyan időpontban születhettem meg, amikor már szólt a rádió és ha felkurbliztuk, megpördült a gramofon tányérja. Kerestem a hatalmas tölcsérben az énekest, mert tudtam, hogy valahol ott kell lennie, de ott a mélyben már csak a sötétség volt… Közben, mintha fülemben is tölcsér lenne, ömlött, töltődött belém a zene, s olyan mennyiségben raktározódott el a fejemben, hogy ma már értem, sok egyébnek miért nem maradt már hely. Észre sem vettem, de biztos, hogy agyamban a cigányzene, az operettek és a háború slágerei együtt a katonai indulók jellegzetes hangzásával akkoriban húzódhattak meg agyam valamelyik félreeső zugában. Ezeket a zenéket sem akkor nem szerettem, sem soha későbbi életemben. Hát akkor hogy a fészkes csudába maradhattak meg ott soha nem használtan harminc, negyven, némelyik talán ötven éven át is, hogy azután egy éjszakázó vendég kérésére előpattanjanak, s ha néha hiányos szöveggel énekelve is, de megszólaljanak, legalább a zongorán? Később jött a Vörös Hadsereg, nyomában pedig az orosz dalok, a szovjet kórusok, apám jóvoltából általában a kórusélet, valamint a Szénát hordanak a szekerek megkergült tánczenei időszaka keveredve a Voice Of America minden erővel zavart rövidhullámú jazz-adásaival.
       1939-ben születni tehát azért volt számomra zeneileg meghatározó, mert mire jó negyven évvel később egyedül ültem a pianobárok zongoráihoz, szinte minden létező zenét megismertem; addigra játszottam a szólótól és duótól a nagyzenekarig mindenféle együttesben. Ezt a jó negyven évet így is jellemezhetném: a detektoros rádiótól a hatalmas stúdiómagnókon túl egészen a CD-ig, az MP3-ig és a számítógépig.
      A háború után a romló magyar pénz, a Pengő, megdöntött minden rekordot: az infláció milliárdos, majd billiós nagyságrendekig szökött fel, s egy menet a ringlispílen 8.000.000-ba került. Apám még szerencsésen 5000 Pengőért vett egy kiváló pianinót. Az a szerencsétlen pedig, aki az eladó volt, már másnap akár el is szórhatta pénzét az utcán. Semmit nem kapott érte. Én éppen 6 éves voltam akkor. Egy néninél kezdtem tanulni zongorázni, s még mindíg annyi voltam, amikor a későbbi Északi Járműjavító üzemek nagy- vagy talán kultúrtermében megrendezett növendékhangversenyen rengeteg ember előtt eljátszanom: Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat! Akkor voltam lámpalázas először, de azután már csak még egyszer és utoljára. Tíz évvel később. Ez szerencse kérdése! Éppen hatvan évvel később tudtam meg, hogy a Bodrit is az a Seres Rezső írta, aki a Szomorú vasárnap-ot (Gloomy Sunday), az egyetlen igazán világhírű magyar slágert: sok ember lett öngyilkos e nótát hallgatva-szomorkodva. A következő évben már egy másik néninél tanultam. Semmi kétségem nincs afelől, hogy muzsikálni Kispesten, Dezsőné Hanák Emma tanított meg, s az ő intelmeiből éltem későbbi tanáraimnál, s nyertem meg rengeteg helyi, budapesti és egyszer országos versenyt is… utóbbit csak második helyezéssel. Egészen 13-14 éves koromig csak klasszikusokat, vagy Bartókot játszottam. Apámmal, Maróti Gyulával, minden héten ott voltam a Kispesti Munkásotthonban tartott kóruspróbákon (név szerint Kispesti Szervezett Munkások Dalkara), néha még ő is vezényelt. Később ő alapította meg és vezette huszonkét éven át a ma is, bár kissé más néven virágzó Kórusok Országos Tanácsát (KÓTA), s szintén 22 évig oktatta a majdani kórusvezetőket a Zeneakadémia katedrájáról. A családban nem volt szégyen énekelni. Egy séta alkalmával apám megtanította nekem a Marseilles kórusváltozatának basszus-szólamát, s mire Erzsébetről átértünk Kispestre, már ő énekelte a dallamot, én meg vékony hangomon a basszust. Ma is hibátlanul tudom.
       Igazi rádiót vettünk a tetejére épített elektromos lemezjátszóval. Ennek már nem kellett tölcsér. Volt egy pár tánczenei lemezünk Kazal Lászlóval, a Harsányi Együttessel, Vámosi Jánossal, Kapitány Annával, Záray Mártával, Fényes Katóval. Persze abban az időben csak 76-os fordulatú lemezeket gyártottak, így pl. a Les Preludes két nagy normál lemez négy oldalát foglalta el. Ott álltam a készülék előtt és vezényeltem. Minden taktusát ismertem. Szörnyű volt a gyorsan lepörgő oldalak miatt állandóan megállni lemezt fordítani, lemezt váltani és ezzel tönkretenni az illúziót. Nem is volt kérdés: ha majd megnövök, karmester leszek! Kész! Szüleimmel gyakran jártunk az Operába, kórus- és egyéb koncertekre, az egytől egyig nagyszerű szovjet kórusok és népitánc-együttesek, sok-balalajkás zenekarok gyakori vendégjátékaira. Zeneakadémia, Városi Színház és az Operaház: az a bizonyos tölcsér mindíg dolgozott.
       Persze rendszeresen jártam zongoraórákra, felléptem növendék-koncerteken és indultam kisebb-nagyobb zongorista versenyeken. Legtöbbször győztem, s bizonyára ezért volt szinte hihetetlen számomra, hogy a Kadosa zongradarabok országos versenyén csak a második helyen végeztem, holott egy csomó felnőtt jött gratulálni, akik szerint én voltam a legjobb: na, ezt értessék meg egy 11-12 éves gyerekkel (mert ez még Békés-Tarhos előtt történt).
       12 évesen azután vidékre kerültem, mert nagy örömömre felvettek az akkori idők legkiválóbb zenei jellegű kollégiumába, Békés-Tarhosra, ahol az ország minden sarkából kiválogatott, mintegy 200 gyerekkel együtt megtanultam szolmizálni. Ott általában mint Kodály Zoltán védencei, zenében éltünk és éltem három éven át. Ez volt az az időszak, amikor Sztálin már tényleg mindenkiben ellenséget látott, de azt mi akkor nem tudtuk, hogy így, vagy úgy, valahol mi is a listán vagyunk. Így azután, amikor meghalt, sokan sírtunk. Könnyezve, igazából. Ilyen hatékony volt az akkori oktatási rendszer.
       A zongora volt a főhangszerem, de amellett hamarosan első trombitát fújtam ennek az iskolának az igazán kiváló fúvószenekarában, valamint vadászkürtös voltam a fúvósötösben.
       Magyarország legjobb tanárai, zeneművészei utaztak hetente 250 km.-t Budapestről oda, Tarhosra és vissza, hogy minket tanítsanak. Kórusunkban is énekeltem: kilencvenkét lány között egyedül voltam fiú, s ráadásul a szopránban kaptam helyet. Három és fél oktáv volt a hangterjedelmem. Ennyi lánnyal viszont így sem lakhattam együtt a berlini VIT (Világifjúsági Találkozó) rendezvényein, tehát én nem utaztam velük. Azután nyolcadikos koromban lassan kimaradtam a kórusból, mert kezdett fiúsodni a hangom, de a Zeneakadémián még ott voltam és felléptem a lányokkal sötétkék rövidnadrágomban: Kodály Zoltán hetvenedik születésnapjának megünneplésekor. Kár, hogy nem láthattam a mozikban akkoriban szokásos Filmhíradónak ezt a részét, mert utaztunk vissza Tarhosra…
       Békés-Tarhos 8 km.-re fekszik Békés városától, ahonnan keskenyvágányú kisvasúton utazott az ember. Mai környezetvédelmi szempontjainkat figyelembe véve most egészen hihetetlenül hangzik, hogy a kocsik közepén a padlón állt egy fafűtéses kiskályha alatta felvágott fával. Csöve átbökte a kocsi tetejét, hogy a füst kiszállhasson. Ha kezdett lelohadni a tűz, aki közel ült, vagy az, aki fázott, bedobott egy pár darab fát. Tarhos kicsiny település volt, lényegében az egykori Wenkheim-kastély (Nagykastély és Kiskastély, meg a kiszolgáló épületek), valamint azok lakásai-házikói, akik megélhetés reményében itt telepedtek le; a vasút mellett állt a fiú tanulószobánk épülete, a későbbi szállásunk termenként 11 emeletes ággyal, rajtuk szalmazsákkal, amelyeket évente kétszer mi töltöttünk meg az udvaron felhalmozott szalmával. Huszonketten laktunk egy szobában. Az ország minden sarkából összesereglett gyermekek gyakran iszonyatos vicceket talált ki a már alvó társak rovására. Bepisiltetés lavórba csurgatott vízzel, fülbe fogkrémet nyomni, vagy kikötni valaki nagyujját az ágy végéhez, s gyufával közelíteni hozzá. Majd a tanulószobától balra következett a borbély és a kocsma; szemben a kerítésünk melletti vasútállomással (ez csak egy kijelölt hely volt, s nem épület!) állt egy földszintes ház benne egy mindenes üzlettel (szatócsbolt), mellette pedig a gépállomás, de volt Tarhoson egy szeszfõzde is, amely azonban az én időmben már teljesen elhagyatott volt. Mi őrültek, ennek az igazi, magas gyárkéményébe másztunk fel néha belül: hogyan merészkedtünk oda?
       Gulyás György, az egykori tanítóképző intézeti tanár, 1945 augusztusában, miután Debrecenben, majd Egerben sikertelenül próbált létrehozni egy ú. n. Magyar Állami Énekiskolát, Békéscsabához fordult. Ma szinte meglepő, hogy az augusztus 3.-án beadott tervezetre már 17.-én megérkezett az igenlő válasz. Persze a folytatás nem volt mentes kemény zökkenőktől, de a már említett kastélyok épületeibe beköltözve 1947 február 15.-én ünnepélyesen megnyílt az Énekiskola; ám még egy évvel később is hátra volt a közlekedés, a víz- és áramellátás, valamint - szinte már luxusnak hangzik -, a telefon bekötésének megoldása. Én 1950 január elején, egy tanárral kettesben tettem meg a kb. 300 méteres sétát a Kiskastélytól a fiúk tanulóházáig. Utca nem volt, világítás meg pláne. Csak hatalmas fák és bokrok. Teljes sötétségben haladtunk, míg meg nem láttuk a tanuló ablakain átsárgáló világosságot: rogyadozó térdekkel léptem a fiú-internátus félsötét, sokféle szagtól és a kályhából kiszivárgó füsttől illatos tanulószobájába. Biztosan jobban remegett volna a térdem, ha tudom, hogy én vagyok az egyetlen pesti fiú. Ennek azonban, mint később kiderült, nem volt különösebb jelentősége, pedig még három évvel később is csak hárman voltunk a fővárosból. Fiúk. Lány egy sem.
       Békés-Tarhoson minden hangszert szabad volt kipróbálni. A levegőben is zene volt. A közismereti tárgyak oktatása reggel  8 és 11.20 között zajlott. Azután csak zene! Számos egyszerű kivitelben, de gyorsan felhúzott földszíntes barakkban sorakoztak a szobák. Többnyire akkorák, hogy éppen elfért bennük egy zongora és egy szék. Zeneistálló volt az egyik szobasor neve. A mai elvadult világot látva szinte hihetetlen, hogy bárki bármikor leülhetett egy szabad zongorához. Senki, soha nem rongált meg, nem tett tönkre semmit. Itt, Békés-Tarhoson történt, hogy egyre többet mertem a zongorán. Gyakran láttunk orosz zeneszerzők életéről készült szovjet filmeket. A vetítőt az igazgatónk, Gulyás György kezelte. A rossz kópiák gyakran szakadtak el, de az is előfordult, hogy fizikatanárunk (Kapás Géza) a film kellős közepén kiáltozva rontott a sötét terembe: - Kifelé! A Szaturnusz most éri el az újhold alsó csücskét!
 Kimentünk és tényleg! Láttuk, amint a fényes csillag lassan eltűnik a hold mögött, majd újra megjelent. Azután mentünk vissza és néztük a filmet. Mit láttunk? Hatalmas, de bolond művészeket. 12-13 évesen azon sajnálkoztam, hogy én még nem kopaszodom, mint az orosz szneszerző ott a vásznon. Liszt Ferenc rögtönzött az orosz zeneszerzőktől kapott témákra. Én is kipróbáltam. Majd szétszedtem a zongorát, amely éppen a kezem alá került. Improvizáltam! Egy-két év után valamilyen ünnep alkalmából hatalmas koncert volt az általunk összehordott téglákból épített Zenepavilonban (Tarhoson nem volt nehéz összehozni egy ilyen műsort). Ha jól emlékszem, mintha rosszul esett volna, hogy én ezalkalommal nem vagyok a szereplők között. Biztosan így volt, mert el sem mentem nézőnek-hallgatónak. Valahol a nagykastély és a Zenepavilon közötti félúton szólt rám valaki, hogy keresnek, mert fel kell lépnem nekem is. Hát, abban a ruhában jól nézhettem ki. Odasiettem. Bekonferáltak. Kimentem a hatalmas színpadra (elfért rajta egy szimfónikus zenekar kórussal együtt). Láttam a teli nézőtér első sorának a közepén Gulyás Györgyöt a szovjet vendégekkel, meg még néhány tanárt. Bejelentettem, hogy mit játszom: A francia ifjúság harca. Ez arról jutott eszembe, hogy pár nappal azelőtt éjjel kettőkor mindenkit felkeltettek, s mennünk kellett a Kiskastélyba, ahol a kórus szokott próbálni, meg ahol a filmvetítések voltak. 
- Letartóztatták Duclos elvtársat – mondta, majdnem kiáltotta valamelyik tanár-nevelő. Nem tudtuk, hogy kiről van szó, de megtudtuk, mert ez a tanár beszédet mondott: a francia szakszervezetek főtitkárát vitték el a rendőrök. Azt hittük, hogy ebből világháború lesz. Azután még lefekhettünk egy órára, mert reggel  8-kor így is kezdődött a tanítás. Nos, részben ezért adtam ezt a címet annak a darabnak, amelyet akkor, ott rögtönöztem, meg azért is, mert a francia ifjúság (esetleges) harcáról zenélni jó alkalom volt hangosan zongorázni, hirtelen hangulatokat váltani. Jó sok glisszandóval, kromatikus skálákkal és virtuóz-nak gondolt trükkökkel nagy zajt csaptam. Nagyon tapsoltak. Vajon a francia fiatalok mit szóltak volna, ha hallanak, hogy harcukat ilyennek képzeltem?
       Azóta soha többé nem hallottam Duclos elvtársról. Más sem. Nem hinném, hogy akkor tényleg valami baja esett volna.
       Tarhosról sok emlékem van. Többek között az is, hogy egy gyerek mennyi mindent el képes viselni.
       A lányok a Nagykastélyban laktak, s mint egy szállodában, csak lementek az alagsorba, mert ott folyt az étkezés. A fiúk szállása azonban Tarhostól kb. másfél kilóméterre volt Berkében az ú. n. Vadászkastélyban. Ide a vizet soha nem vezették be, hanem lajtokban hozták, s öntötték a hatalmas fürdőszoba egyik sarkában álló tartályba. Ez egy rozsdás, hatalmas kád volt, fölülről teljesen fedetlen. Itt hosszában két alacsony padsoron sorakoztak a sok horpadással díszített allumínium lavórok. Mindenki azt használta, amelyik éppen szabaddá vált. Hideg, téli reggeleken gyakran előfordult, hogy a tárolóban vastagon befagyott a víz, s néha komoly erőfeszítésbe került betörni, hogy a vízhez juthassunk. Emiatt lehet, hogy mondtunk cifra dolgokat, de sehol nem jutott eszünkbe panaszt tenni. Minden reggel korán keltünk, mert innen is keskenyvágányon jutottunk be Tarhosra. Ez azonban mégsem volt vonat, hanem lóré: két, egymáshoz kapcsolt, különben cukorrépa szállítására épített, nyitott és fából készített kocsiban álltunk. Ennek négy oldala a derekunkig ért, s ha esett, vagy havazott, vagy fújt a szél, akkor… Hogy a csudába bírtuk ki? Ezt a két kocsit egy ló húzta… Aki azonban terítõnapos volt, az egyedül, vagy valakivel kettesben, de gyalog ment előre, hogy mire a többiek megjönnek, terítve legyen. Kettesben azért volt jobb, mert akkor ki-ki a maga vágányán ment, mint egy kötéltáncos, de nem estünk le, meg a sarat is kijátszottuk, mert egymás nyakát átfogva stabilan haladtunk. Tarhoson azután legbelül, tehát a Nagykastélyban étkeztünk. Erre a kis kényelmetlenségre általában mindenki szívesen vállalkozott, mert így eleve közel voltunk az ételhez. Persze, amilyen szerencsés voltam, egy alkalommal annak a napnak reggelén került rám a sor, amikor 14 órakor indult kis vonatunk Békésre: mindenki utazott haza karácsonyi szünetre. December 21.-e volt. Sztálin születésnapja. Reggel nem okozott gondot, hogy a vágányok között a talpfákon bejussak Tarhosra, s ott pedig át a keményre fagyott sártengeren, de 11.20-kor kiderült a nap, meg az is, hogy az én csomagomat (egy hatalmas, vesszőből fonott fedeles ládát) lent felejtették Berkében. Az évszakhoz képest gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap, s - a fene ott ette volna meg! - felolvasztotta az úton a lánctalpasoktól és hatalmas kerekű traktoroktól szinte felszántott hatalmas sártengert. Dehát nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog ennek a jó másfél kilóméternek. Egész biztosan emlékszem: meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom a csomagot ott, ahol van. Bokáig érő, vékony bőrtalpas cipőmből, amely megfelelt az akkori cipőipar egészen alacsony szinvonalának, akkor már régen hiányzott a fűző, harisnyám viszont legalább térdigérő volt. Télen ez dukált! Ilyen sárban azonban nem csoda, hogy már az első méterek után leragadt az egyik cipőm. Fél lábon állva néztem, hogyan telik meg sáros vízzel, miközben másik cipőm lábammal együtt merült el. Mindkét cipőt kimentettem, s ezeket kezemben tartva harisnyában folytattam a menetet. A harisnya azonban pillanatok alatt nehéz lett a sártól, s magától lecsúszott a lábamról. Amíg ilymódon leértem Berkébe, a legfantasztikusabbnak azt tartottam, s tartom ma is, hogy különbséget éreztem, amikor ebből a mély sártengerből feljutottam egy töltésszerű gyalogútra: ott egy picikét mintha melegebb lett volna, pedig ott is december volt. A fák árnyéka miatt még nem olvadt fel egészen a sár, ám a cipő ott sem maradt meg a lábamon. Berkében egyenesen a fürdőszobába mentem, ahol addigra teljesen leeresztették a víztartályt, s csak az egyik lavórban találtam egész kevés sáros vizet (nem tudom, miért volt sáros?). Ezt öntöttem bele egyik cipőmbe, s azután egyik cipőből a másikba: öblögettem. Megtisztított, de teljesen átázott cipőmmel lábamon a talpfákon indultam vissza cipelve ládámat. Tarhosra érve persze megint megjártam a sártengert. A fiúk tanulószobájánál letettem csomagomat, s azonnal mentem tovább az ártézi kúthoz. Ott leültem annak peremére, s lábaimat a rázúduló meleg víz alá téve legalább egy órát ültem. A kis gőzmozdony vontatta szerelvény indulásáig megmaradt rövid idő közben a tanulóban ültem és a kályha mellett szárítottam lábamon a cipőt. Anyám várt a pesti pályaudvaron, s akármennyire is elszörnyülködött öltözékemtől, akkoriban szokatlanul hosszú hajamtól, így vitt el találkozni apámmal, aki egy értekezletről kijövet a Művészklub előcsarnokában majd elájult, amikor a magyar zene hírességeinek társaságában lejövet engem meglátott.
       A nyolcadik osztály befejeztével tarhosi életem is a végére érkezett. Pesten folytattam a Zenegimnáziumban. (Petőfi Sándor eleste után ebben az épületben lakott Szendrey Júlia a fiával és második férjével). A következő tanévben mások is jöttek oda Tarhosról, de nem lett mindenkiből zenész, mint ahogyan a Zenegimnáziumban érettségizettek is sokan kötöttek ki távol a zenétől. Ahogyan Gulyás György mondta: legyenek zenéhez értő ügyvédek, vagy munkások!
       Mindemellett nagyon sokat jelent, hogy Tarhoson is és a Zenegimnáziumban is közös érdeklődésű tanulók alkottak közösséget. A tanári testület csupa nagytudású Doktor Ezekbõl és Doktor Azokból állt. Az osztálytársak beszédtémája is a zenéről és a különböző művészetekről szólt. Minden teremben volt állandóan hangolt zongora (délután ugyanott zenei oktatás folyt). Így tette be lábát az életembe a jazz. Az A, B és C osztályok keveredtek, amikor választott nyelvórára került sor. A mi C. osztályunkban volt az angolóra, de nálunk volt egy hatalmas, szinte új Bösendorfer hangverseny-zongora is. Sokan talán azért tanultunk angolt, mert szerettük a jazzt, de tény, hogy mindenki, aki jazz-párti volt, az angolra járt. Az óra előtti szünetben rendszeressé váltak az örömzenék, vagyis a jam sessionök. Zaturetszky Ede tanítványa, a hegedűs Sebestyén Ernő egy csellón bőgőzött, a magasra nőtt Deseö Csaba vagy a zongora tetején dobolt, vagy hozta a brácsáját, én pedig zongoráztam. Ezen a zongorán a számomra legmaradandóbb élmény mégis az volt, hogy osztályfőnökünk, aki egyébként az oroszt tanította nekünk s az iskola párttitkára is ő volt, Lenin születésének (vagy halálának) évfordulóján kis koncertet kért az osztálytól (minden osztály saját termében ünnepelt). Szerettük Sztupár tanár urat, de tudtuk, hogy zenében nem kaphat rajta. A kis koncerten elzongoráztam Thelonius Monk Round About Midnight-ját. Szép zene, így senkinek nem jutott eszébe kuncogni, vagy nevetni a tréfán.
       Azután változtak az idők, jöttek az 1956-os események. Nem emlékszem, hogy még ezt megelőzőleg, vagy csak a nyugalom helyreállta után-e, de valaki jóságos parancsára megszakítottuk az utolsó órát, s délben mindannyian átmentünk a közeli Zeneakadémia Nagytermébe, ahol első ízben mutatkozott be egy szóló koncerttel Cziffra György. Még az orgona körött és fölötte is tele volt emberekkel. A belépésért nem kellett fizetni. El voltunk ájulva! Hogy valaki így tudjon zongorázni! Addig soha nem hallottunk róla.

       A már említett és megtréfált osztályfőnökünk a harcok  utáni aktív politikai tevékenykedése közben, mint orosz-tanár, vagy még inkább mint a helyi pártszervezet titkára, figyelt fel rá, hogy a Mozartról írott orosz dolgozatom az általában megkövetelt 4-5 mondat helyett közel négy oldal volt, s úgy emlékszem, hibátlanul sikerült. Tudta ő jól, hogy ennyi tőlem nem várható el, tehát bizonyára valami turpisság van a dologban. Akkor elmeséltem, hogy az unokanővérem magyar százados-férjével bent lakik a Szovjet Városparancsnokságon, s mivel 1957 elején egy zeneileg komolyan érdeklődő magamfajtának ez a legvalódibb Paradicsomot jelentette, gyakran jártam be hozzájuk: nekik ugyanis hatalmas zenegépjük volt magnóval(!), lemezjátszóval és nagy hangszórókkal. Vagy a zenét (jazzt) hallgattam, vagy az orosz katonákkal játszottam asztaliteniszt. Úgy megtanultam oroszul, hogy ma sem értem, hogy tudtam ennyire elfelejteni?
       Sztupár tanár úr két óra között odahívott a katedrához, s azt mondta: Maróti, újra meg kellene alapítani a DISZ-t. Később ez más nevet kapott (KISZ), de nem az elnevezés volt a lényeg. Igy egyenesen a VI. Kerületi KISZ tagja lettem. Mindezeket a tanárunk miatt írom le, mert ezzel szemben az is ő volt, aki mindenki tudta nélkül levélben elpanaszolta a svájci segélyegyleteknél, hogy szegény osztályának nincs mit ennie, s feltétlenül segítségre szorulunk. Erre igen rövid időn belül kaptunk több kilónyi vajat, kakaót és még sok-sok egyebet, amelyet osztályfőnökünk, az iskola párttitkára, a beregszászi magyarból lett orosz-tanár, szétosztott közöttünk, hogy adjuk el pénzért, s a pénzből majd elmegyünk egy jót kirándulni.
       Így vonatoztunk el Veszprémbe, így jutottunk el a Zirci Arborétum gyönyörű világába, majd az Apátságba, ahol egy apáca megengedte, hogy orgonázzak fönt a nagy orgonán. Azt hittem belehalok a nagy élvezetbe. Nagyon sajnáltam, hogy abba kellett hagynom, mert az oltár közelében álló kisebbik orgonán a már említett (hegedűs) Sebestyén Ernő boogie-woogiezni kezdett, s így kizavarták az egész bandát. Sztupár, a tanárunk, végig velünk volt.

       Akkoriban hetente hat munkanap volt, s így az iskolában is természetes volt a szombati tanítás! 16-17 éves koromban már kezdtem eljárni zenekarokkal bálba: este 8-tól reggel  5-ig volt a normális munkaidő. Semmi emlékem arról, hogy a haknikon kívül hol tanultam meg azt a sok lábalávalót? Felvételről leírtam egyes számokat, de inkább csak jazzt, mert ilyen kottákat sehol nem árultak. A zenekarok többnyire alkalmilag verődtek össze, így azután az volt a vezető, aki szerezte a haknit. A szaxofonos Orosz Jancsi, az Ungár Pista és testvére, Gyuri, meg rengetegen olyanok, akikkel talán még bemutatkozni sem értünk rá egymásnak. Hideg estéken, s a bálok utáni hajnalokon segítettem Telessy Ernőnek, a dobos barátomnak (ha egy zenekarba kerültünk), mert a dobszerelést kézben, villamoson vittük. A kezünk majd odafagyott a krómozott fémcsövekhez. Nem is káromkodtunk miatta: ez így volt akkoriban. Jó iskola volt, csak kissé kegyetlen.
       Mint említettem, a Zenegimnáziumban természetes volt, hogy mi, a tanulók, a zene mellett leggyakrabban az egyéb művészeti ágazatokról beszélgettünk. Aki vissza tud, vagy hajlandó emlékezni az 1950-es évekre, az tudja, hogy a művészeti stílusok szinte forrtak. Különösen nálunk (az akkori Béketábor országaiban), ahol a szocialista realizmus volt az ajánlott stílus, s ez így volt a filozófiában, képzőművészetekben, az irodalomban és költészetben is. Amit a magunk módján ki akartunk mondani, azt midíg úgy kellett megfogalmazni, hogy közben meg ne üssük a bokánkat. Ezért nehéz lehetett ám akkoriban öregedő írónak, művésznek lenni, mert ki tudhatta, marad-e még idő kimondani azt, ami nem biztos, hogy szocialista realistának hangzik. Én fiatal voltam még, hogy ehhez hasonló gondjaim legyenek. Elszórakoztattam magam, hogy képeket festettem, modern baromságokat, s csak az volt a legfontosabb, hogy a címnek semmi köze ne legyen a képhez. Írtam verseket, de modernségem abban merült ki, hogy Karinthyt próbáltam utánozni. Persze, hogy a Frigyest! Szobrászattal is próbálkoztam, de a darabokat kiégetni nem volt módom, így aztán ezt hamarosan abbahagytam. Tényleg kipróbáltam a festészetet, szobrászatot, költészetet, s a zene adva volt, míg végül rájöttem: szeretnék mondani valamit. Hát akkor mondjam! Le kellene írni. Nem jutott eszembe, hogy Békés-Tarhoson a 22 személyes hálószobában esténként egész regényeket rögtönöztem, míg végül már csak én voltam ébren egyedül. Reggelihez menet az úton, vagy lyukasórán azonban folytatnom kellett a megkezdett történetet. Akkoriban meg is próbáltam könyvet írni, de már automatikusan beleütköztem a szocreál problémába. Könyvem német fiatalok gondjairól szólt, akik kalandos módon át szeretnének szökni a nyugati szektorból a keleti Berlinbe, hogy feltétlenül jelen lehessenek az ott megrendezendő VIT-en. Nem volt nekem annyi eszem, hogy ezt az átszökést elhihetővé tegyem. Lassan bele is fáradtam. Abbahagytam.
       Ha az érettségihez közeledve eljutottam is annak felismeréséig, hogy mondani akarok valamit, mégis csak a filozófiáig értem el. Nem volt hasztalan, de hiába írtam mindenről, amely a filozófiákban fontos, korai volt az még nekem. Újra meg kellett volna próbálnom regényt írni. A fantáziám szinte szünet nélkül dolgozott, még buszon-villamoson is. Azon gondolkoztam, hogyan mondhatnám el és, hogy mit? Ez talán hülyeségnek tűnhet, de arról van szó, hogy igen fiatal voltam elméleti filozófiát írni, ugyanakkor mégis meg akartam találni egy formát ahhoz, hogy kifejezzem akkori - a fejemben kevergő buddhista, szocialista, polgári hatásoktól bizonyára eléggé zavaros -, gondolataimat, hogy milyen az emberi élet, s hogy azt milyennek szeretném. Pedig nem kellett volna feltétlenül szocialista realistának lennem, hiszen egy esetleges könyv kiadásáról még álmodnom sem lehetett. Semmi nem szabott határt. Mégsem: nem próbáltam meg regényt írni.
       Az érettségi után elmentem postásnak, de mellette zongorista és hangszerelő lettem egy amatör együttesben, amelyet akkor a kispesti Wekerle-telepen élő Kovács Szabolcs amatör zongorista szervezett meg. Ez volt a Kék Hold Vokál- és Paródia Együttes. Nyolc tagú vokál mellett öt tagú volt a zenekar, s volt egy fütty-művészünk, egy paródistánk és egy konferansziénk, aki pár évvel később Kubában dolgozott a követségen. Erzsébeten a híres CSILI Művelődési Ház fogadott be minket, s adott helyiséget, próbalehetőséget, zongorát. Sokszor léptünk fel, néha még vidéken is. Eleinte az akkoriban még inkább pantomímmal próbálkozó Hoffman Géza is velünk volt, míg el nem ment Debrecenbe a Csokonai Színházba. Sok évvel később, bárhol találkoztunk, mindíg megismert.
Èppígy a vokálban énekelt és jól énekelt a késõbb befutott Mátrai Zsuzsa is, de természete miatt kiraktuk őt. Kissé kellemetlen volt azután, hogy mindössze egy-két évvel később próbálnom kellett egy énekesnővel annak a Majakovszkij-utcai lakásán. Kissé megrovó mosollyal fogadott, de nem részletezte, miért: Mátrai Zsuzsa volt a művésznő.
       Ha együttesünkkel a CSILI-ben szerepeltünk, akkor gyakran előfordult, hogy országos hírű fellépőkkel egy műsorban lévén mi kísértük a fellépő hírességeket is. Ez nem volt rossz élmény. A rossz élmény az volt, amikor még ezt megelőzőleg egy akkoriban híres hakni-szervező, de egyébként trombonos (Losonczy -?-) kijött hozzám a kispesti lakásra, s reggel anyukámmal együtt az volt az ébresztőm, hogy gyorsan öltözzek fel, mert a Művész Klubban próbám lesz a Bilicsi Tivadarral. Bilicsi már a harmincas években a legtöbb filmben szerepelt, s még ekkor is igen népszerű volt. Nos, tehát mégis volt még egyszer lámpalázam! Egyszerű kottái voltak. Valójában akkor tettek elém először ilyen dallam és alatta betükkel írt harmóniákat. Szegény Bilicsi Tivadar hiába jött oda, méghozzá feleségével együtt. De nagyon kedvesek voltak, még ők vígasztaltak engem. Ezután soha többé nem okozott gondot az ilyen kották olvasása.
       Itt megállok egy kicsit az életem leírásának folytatásával. Valahol itt érzem azt a határt, ahol a mondani akarok valamit-hez már összejött valami, ami persze részben kevés volt, részben pedig nem tudtam, hogyan fessem le, hogyan írjam le, vagy zenéljem el? Megfordult a fejemben, hogy inkább festő leszek, de el sem tudtam volna képzelni az életet zene nélkül. Láttam a többi zenészt, a festőket is, színészeket és pantomímosokat is megismertem (mintha valami titkos szövetség tagja lennék, úgy használtam titokban akkori TV-s munkahelyemen adódó technikai- és a szalagtárban élvezett korlátlan lehetőségeimet, s készítettem nekik magnófelvételeket, amelyekre dolgozhattak). Találkoztam tehát mások véleményével, értékitéletével, amelyhez hozzámérhettem a sajátomat. Találkoztam zenészekkel, akik nem értették, hogy én, vagy sokan mások, miért tudnak rögtönözni hangszerükön? Hiszen a legtöbb zenész a kottát nézte. Én meg csodálkoztam, hogy ha valakinek jó hangja van, miért énekel mégis rosszul, vagy miért nincs ritmusérzéke? Hogyan lesz valaki zenész, ha munka közben mindíg az óráját nézi? Sok ilyen gondolatom volt.

A zenész életem 2.

       Röviddel a Bilicsi Tivadarnál elszenvedett kudarcom után kisérője lettem egy teljes társulatnak. Abban volt konferanszié, operett- és táncdalénekes férfi és női változatban; rajzművész, az akkor még három tagú Vidám Fiúk, akik imádták a nőket, meg a Szegedi Gyuszi, aki dadogott, ha beszélt, de ének közben semmi gondja nem volt! Jól is énekelt! Jártuk az éttermeket. Előre le voltunk kötve legalább 10-15 étteremnél, ahová azután 3-4 alkalommal rendszeresen újra visszatértünk. Ez nekem fantasztikusan hasznos iskola volt, ugyanakkor kapcsolatba kerültem több és több országos hírű énekessel, komikussal, akik ebbe a társaságba valahogyan, de csak alkalmilag bekerültek. A csoport egy idő után belefáradt ebbe a fővároson belüli turnézásba, amelyet Dalmady-Perczel László hozott össze. Egyéb fellépőket nem szívesen neveznék meg, mert nem akarom megsérteni azokat, akinek a neve már nem jut eszembe: hiába, na! Megöregedtem!

       A Vidám Fiúkkal azonban tovább folytattam, azt lehet mondani egészen addig, amíg Svédországba költöztünk. Közben Sanyi diszidált, s a Németh Pista és Schiller Béla átváltozott Paprika Duó-vá. Voltak közös munkáinkban rövidebb-hosszabb szünetek (többnyire akkoriban, amikor még a TV-ben dolgoztam), de azután 75-76-ban naponta izzadtunk együtt a Moulin Rouge-ban, s még néha a Cirkuszban is. Amikor felkerültem a Búsuló Juhász-ba, de estéimet még nem foglalta el a cirkuszi zenélésem, ORI műsorokba, vagy fekete fellépésekbe mentünk hármasban (hiszen a műsorukon kívül már a lélekzetüket is ismertem). Utoljára 86-ban, első hazalátogatásunk alkalmával találkoztunk. Bár mindíg sok zenei vitánk volt (egyikőjük sem volt zeneileg képzett, de tehetséges!), mégis nagyon jól esett, hogy amikor az Alabárdos-ban a nézők között felfedeztek, akkor mint mesterüket mutattak be a közönségnek.
       Mindketten 5-6 évvel voltak idősebbek nálam.

       Érettségi után 8-9 hónapot dolgoztam a Magyar Postánál, amikor apai-ismerősi segédlettel 1959-ben bekerültem a Magyar Rádióba zenei forgatónak (zenei aláfestések, szignálok, átkötő zenék, stb). Akkoriban még a hatalmas studió magnók is 76-os fordulattal mentek éppen úgy, mint a már említett kurblis-tölcséres gramofonokon pörgő hanglemezek. Ilymódom semmi meglepő nem volt abban, hogy szignálokat, zenei összekötőket is ilyen gyorsan pörgő lemezekről forgattunk be, méghozzá úgy, hogy a barázdát a lemezen élénk sárga zsírceruzával jelöltük meg. Az oldalról jött világításnak köszönhetően a zene valósággal látható volt. Kis gyakorlással hamar meg lehetett tanulni ezt a bejelölést, s akkor a zene pontosan annál a hangnál szólalt meg, ahol akartuk: a lemez bejelölt pontjára eresztettük a pick-upot. A Rádiónál azért ismerkedtem meg ezzel a munkával, hogy valamennyire felkészüljek az egy év múlva elfoglalandó hasonló állásomra a Magyar Televízió Stúdió Osztályának beosztottjaként. Ott is ezt a munkát végeztem, csak filmekhez, TV-műsorokhoz. Akkoriban gyakrabban élő adásokban folyt az élet. Izgalmas volt, mert még a TV Híradóban is minden hírhez külön zene kellett, s ha megváltoztatták ezek sorrendjét, akkor cserélgethettük a zenéinket: nem volt egy nyugalmas élet. Itt is találkoztam egyszerűbb és megérthető jelenségekkel: az a zene, amely a kamerapróbán a rendezőnek érthető izgalmában még lassúnak, kifejezéstelennek hatott, az adásban,  mert addigra már tudta, hogy minden a helyén lesz, nagyszerű volt. Pedig nem is változtattam meg!
       Öt évet töltöttem a TV-ben, s állandó bejárásom volt a Rádióba, mert a zenék 90%-át onnan, a Rádió szalagtárából hoztuk. Tekintve, hogy otthon is volt magnóm (Erkel magnó), a Rádióból irdatlan mennyiségű zenét gyüjtöttem össze. Múzeálisnak, vagy tiltottnak megitélt zenéket is. Ezeknek későbbi zenész-életemben nagyon sok hasznát vettem.

       1964 nyarán léptem ki a TV-től, s hivatalosan is zenész lettem: vendéglátóipari zenész. Ez így most fantasztikusan hangzik. Helényi Béla dobossal Siófokon vállaltunk egy kerthelyiséget, ahol persze táncra is zenéltünk. Előzőleg Csepelen hozott össze a sors: egy presszóban kellett egy zongorista, meg egy dobos. A hangszerek mellett találkoztunk először. Ott izlelgettük egymás képességeit, hogy pl. mit szól, ha jazzt is belekeverek a zenébe? Jól dobolt, így nem szólt semmit. Siófokról én szinte egyenesen Mátraházára utaztam, s szeptembertől ott egy idős dobossal kettesben játszottam a SZOT Üdülő éttermében, abban, amelyiknek olyan kínai teteje van. Akkor persze ott is laktam. Valójában finoman úgy alakítottam, hogy januártól inkább a Helényi Béla legyen a dobos, s ott dolgoztunk: én kilenc hónapig. Innen már együtt folytattuk, s 1965 nyarán már a Tihanyi Motel éttermében játszottunk, de már egy bőgősünk is volt (a bőgősök akkoriban a munkáltatók szemében meglehetősen pénzkidobásnak számítottak, mert szerintük azok brummogása nélkül is lehetett táncolni a dob-zongora zenéjére. Ezért tehát nem volt kis eredmény, hogy bőgősünket, Csada Gusztit (valójában Csada István) megtarthattuk (már több éve szörnyű szenvedések után elhúnyt). Egy kissé élt még bennünk a gyerekes merészség, s ismeretlen embereket irányítottunk a Tihanyi Apátság bejáratával szembeni kerti-szerszámraktárba, mondván, hogy az a Pastérium, ahol két japán zongorista játszik egy körzongorán. Néhányan vették az erőt, hogy visszajöjjenek hozzánk és a fejüket csóválják. De a munkánkat jól végeztük, s az igazgató beajánlott minket egy másik igazgatónál (Molnár Mária): így ősszel hármasban utaztunk Salgótarjánba az ottani igen modern Karancs Szálló bárjába. A meghallgatáskor egy szám után megfeleltünk az igazatónőnek. Ott is kilenc hónapot maradtam.
       Sajnáltam, hogy Gusztitól el kellett válnom, de én felmentem Pestre, ahol végre összekerülhettem Telessy Ernővel, akinek villamoson cipelt dobjairól már tettem említést. Haverok voltunk, s két háznyira laktunk egymástól. Újpesten kaptunk szerződést az Árpád bárban. A zenészek azokban az időkben kezdték használni az egyébként is kezdetleges szalagos magnókból átalakított visszhangosítókat. Nekünk is volt. Azután kaptunk egy énekesnőt is, majd kicsit később egy látogatót. Ez Dr. Sugár György gitáros-hegedűs volt. Meghallgatott a feleségével együtt. Az este végén megkérdezte, csinálunk-e zenekart?
       Csináltunk.
       Mi ketten az Ernővel, s a Gyuri, aki negyediknek keresett egy frissen vizsgázott, kottát jól olvasó bőgőst. Kvártett! 67 nyarán így mentünk a Balatonra. Nekem ez egy kis ismétlés volt, mert ez a szerződés megint a Tihany Motelba szólt. Nagyon élveztem a kvártettet. Egymás után írtam ki a szólamokat, s egyveleg egyveleget követett. Operettek, bécsi-, orosz-, olasz-, francia egyvelegek. Az érdekes emlék a West Side Storyhoz fűződik. Még TV-s koromban a jogdíj miatt eleve múzeálisként elraktározott, vagy egyenesen tiltottként megjelölt zenékből magamnak, mint már említettem, sokat mentettem meg mielőtt eljöttem abból a hatalmas TV épületéből. Elképzelhető volt, amikor G. Dénes György, a híres szövegíró ámulattal hallgatott minket, hiszen javában a West Side Story magyar változatának szövegén dolgozott. - Ti ezt honnan ismeritek? Hazudtam, hogy külföldi rádiókból szedtem össze. Attól kezdve össze is ismerkedtünk. 2005 elején, amikor megnéztem a Karádi Katalin életéről szóló, de a G. Dénes Györgynek ajánlott filmet, tényleg elcsodálkoztam: azért nem volt ő akárki!

       Mint minden akkori zenekar, mi, a Dr. Sugár Kvartett ott Tihanyban, 1967 nyarán, mi is azt terveztük, hogy külföldre megyünk dolgozni. Bőgősünk nem akart jönni, így az utolsó tihanyi hétre egy új kolléga jött oda. Előttünk a híres jazz-zongoristával dolgozott az ASTORIA bárjában. Biztosan elszörnyülködött azon a sok kottán, amit elé tettünk. Kertész Kornél igazán képzett zongorista volt, egy időben tanított engem (vizsgára készített fel), tehát tudtam, hogy kiváló zongorista, a magyar jazz egyik úttörője. Új bőgősünk nem értette: ha ő megfelelt úgy, ritmusra pengetve a bőgő húrjait Kertész Kornél együttesében, mit akarunk mi a kottával? Alig-alig tudott kottát olvasni. Ám nem Kertész Kornél volt az egyetlen ismerőseim körében, akinek elég volt, hogy a bőgő tempósan dönget valamit, a közönségnek úgyis mindegy. Én nyilvánvalóan azért írtam a bőgőnek szólamot, hogy bosszantsam vele. A harmónia alapja a basszus. Ez csupán egy kérdés volt a sok közül, amikor a zene rejtelmeiben kapirgáltam. A zenészek többsége nem hallja meg, ha a bőgős mellépenget. Hogyan lehetséges ez? Az eset emlékeztet a mongol karmester-zeneszerző jelenségére, vagy a Göteborgi Szimfónikusok timpanistájára, aki a darab vége után ütötte be azt a két hatalmasat, amit korábban kellett volna: ezekről majd később mesélek, bár személyüket még csak nem is lenne szabad egy napon említenem Kertész Kornéllal.
       Hadd folytassam még Sugár Gyurival.
       Miután az újpesti Árpád Étterem bárjában elhatároztuk, hogy kvártettben folytatjuk, úgy is lett. Nyolc teljes évig voltam vele egyfolytában. Mint már említettem, az első szerződésünk után a basszistánk (Ripka István) helyett egy másik, Kurucz Tíbor csatlakozott hozzánk, így 1967 utolsó három hónapját vele töltöttük Kelet-Berlinben, ahol a szilveszteri zajongással végeztünk. Közben már jöttek a levelek és telefonok, hogy 1968 január közepén a mi kvártettünk nyitja az árvízi károk után újjáépített Margitszigeti Nagyszállót. Miután Gyuri a gitár mellett a hegedűn is jó volt, itt, a Nagyszállóban esténként az első órában többnyire a Tihanyban már jól bejáratott egyvelegeinkkel, valamint több és több klasszikussal, vagy fél-klasszikussal gondoltuk szórakoztatni a többnyire jópénzű közönséget. Persze ehhez megint kottaolvasó basszista kellett, így meg kellett válnunk Kurucz Tibitől, s más után kellett nézni. Kellemes érzés volt, amikor dobosunk, Telessy Ernő lakásán megtartottuk az első próbát új tagunkkal, Ruszó Jánossal, akit mindenki inkább Vincének szólított. Vince miskolci fiú volt (akkor 33 éves). Egyvelegjeink, különösen a West Side Storyból készült, tele voltak tempóváltásokkal és nem éppen a legegyszerűbb basszus-szólamokkal, de Vince vett minden akadályt. Ennek ellenére a tánczenében voltak még vitáink arról, hogy a leírt basszusokhoz rakaszkodjunk-e, vagy hallom én azt, majd megyek utánad! Együtt dolgoztunk egészen 1975 tavaszáig. Biztosan Vincének köszönhetően terjedt el a szakmában, mennyire fontosnak tartottam a basszus szerepét, így még az is előfordult, hogy Beával és egy társasággal belépve az akkoriban igényes zenekarokkal működő EMKE elég nagy bárjába a basszista örömmel rohant felém: - De jó, hogy itt vagy! Vedd át tőlem a basszust, mert beteg vagyok, s haza szeretnék menni! Alig akarta elhinni, hogy én magam nem tudok bassz-gitározni.
       Amikor zenekarunkkal külföldön dolgoztunk, eleinte természetesen haverommal, Ernővel laktam együtt, azután sokáig a Vincével, majd pedig a Gyurival osztoztam egy szobán. Tihany után tehát három hónap következett Berlinben (Moskau Bar), azután a Margitszigeti Nagyszálló (egy év, ahol megismertem Beát, későbbi és mai feleségemet); 1968-69 fordulójának hajnalán átszállítottuk erősítőinket, hangszereinket a Szabadság Szálló Bárjába: bár nem lettünk országos hírű zenekar, azért azt meg kell hagyni, hogy a pesti éjszakában hosszú sorok álltak, hogy a vendégek helyet kapjanak nálunk, pedig 180 személyes befogadó képességével ez a bár volt az ország legnagyobbja! Innen 1970. január 3.-án utaztunk Svédországba, ahol Uppsalában kezdtünk két hónappal, azután pedig még további 16 hónapot maradtunk ebben az akkoriban még igazán északi országban (ma már nem olyanok a telek. A telek sem!). Március 1.-én rögtön a munka után éjszaka indultunk Sundsvallba, ahol, egészen váratlanul, kiderült, hogy már déli 12-kor kezdünk (az ebédhez). Majd leragadt a szemünk, ugyanakkor pedig szörnyen éhesek voltunk, különösen a sok jóízűen étkező vendéget látva. Azután este normál munka, majd még két órát játszottunk pár sarokkal arrébb az egyébként híres szállodánk (Hotel Knaust) Down Town Club nevezetű pincelokáljában, ahová természetesen a hangszereket is át kellett cipelnünk. Négy teljes hónapot töltöttünk Sundsvallban. Azután kibéreltük ugyan azt a mikrobuszt, amelyikkel Uppsalából eljöttünk és 1970 július első napjának hajnalán elindultunk Göteborg felé. Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy megszállhattunk Skarában, s onnan már viszonylag könnyen jutottunk el az akkoriban még létező Sessan Linje kikötőjébe (manapság a STENA Németországba közlekedő hajói indulnak innen). Kipakoltunk a bér-VW-ből, s megtankolva leadtuk a kocsit ott, ahol kellett (igaz, tanksapka nélkül, mert azt Vince a benzínkútnál felejtette). Este hatkor indultunk Dániába a Princessan Kristina fedélzetén, nem, mintha oda igyekeztünk volna, hanem azért, mert ezen a hajón zenéltünk. Két hónapot. Ugyanakkor Göteborgban béreltünk egy lakást, ahová minden éjjel hazatértünk. Közben nagy izgalomban voltunk, mert szeptembertől már nem volt munkánk. Szinte az utolsó pillanatokban jött a hír: 1160 km. Umeå. Hotell Esplanad. Vonaton fel Umeå ba! Még izgalmasabb volt az a tudat, hogy az umeåi fõnök három nap után dönti majd el, hogy megfelelünk-e neki? Három nap után azt mondta, hogy addig maradhatunk, ameddig akarunk. Lehet, hogy sokkal tovább maradtunk volna, de így is, már az akkori időkhöz képest is hihetetlen, teljes kilenc hónapig maradtunk, s azután nem csak mi tüntünk el onnan, hanem általában mindenfajta zene is: főnökünk ikertestvére egy új sportkocsi kipróbálása közben Svájcban lezuhant egy 80 méter mély szakadékba és az orvosok már nem tudták megmenteni. Rendes dolog volt az egyébként örmester természetű fõnökünktől, hogy annak a hónapnak hátralévő heteire felküldött ikertestvére skellefteåi szállódájába, ahol az ottani zenekar mellett szünetzenét játszottunk. Emellett kártérítésként szerzett nekünk további két hónapnyi munkát. A még havas Skellefteåból a már nyári Norrköpingbe utaztunk, ahol a Hotell Strand tánc-éttermében dolgoztunk. A következő hónapot Växjöben töltöttük a Stadshotelben, ahol már első este szép magyar pogácsákkal fogadott a szakács. Kiderült, hogy egy bajai magyar. Ez azután főzött nekünk egy jó adag igazi magyar halászlevet, amelyet úgy ahogyan volt, kiöntöttük a WC-be. A Gyurival itt, Växjöben vettünk egy-egy kiskerekű kerékpárt, s azon jártunk kirándulni, meg persze utaztunk a lakásunk és munkahelyünk között.
       Tehát Skellefteå, Norrköping, Växjö, majd megint négy hónap Sundsvallban. Innen utaztunk, 18 hónap után, Magyarországra: haza.
       Svédországból örömmel fogadtak vissza minket. 1971. december.31.-én este kezdtünk a Szabadság Szálló bárjában. Itt tapasztaltuk először, hogy az otthonihoz képest sokkal alacsonyabb zenei igényeket támasztó Svédország után volt mit pótolnunk, hogy visszanyerjük eredeti poziciónkat a pesti éjszaka zenei életében. Ugyanakkor szórakoztatózenei műsorunkat több, mint 8 órányira növeltük. Újabb egyvelegeink pedig többek között a Svédországban látott Hello Dolly-val szaporodtak.
       1973 októberében, bár ezt akkor még nem tudtuk, végleg elhagytuk a Szabadság Szálló bárját. Friss jogosítvánnyal a zsebemben, de még vonaton, Svájcba utaztunk Baden bei Zürichbe a Kursal bárjába, ahol kisebb műsort is kisértünk (pl. Rodolfót, a nagy magyar mágust), délutánonként pedig a Konzerthalléban szórakoztató zenét adtunk a többnyire a gyógyfürdő fáradalmai miatt el-elszundikáló bácsiknak és néniknek. Innen csak rövid időre tértünk haza Pestre, mert december 19.-én megint Svájcba mentünk, de akkor már Arosa volt az új élmény, hiszen egy igazi síparadicsom volt ez, amelynek akkoriban 75 lakosa és 150 szállodája volt. Arosában két szálló osztozott rajtunk: hangszereinket naponta szállítottuk a két helyszín között. Végül már öt-hat perc alatt ment a pakolás. Svájcba készülődve már másik dobos jött hozzánk, mert Ernő saját együttessel próbálkozott. Új dobosunk (Nyikos Péter) tudását felesleges összehasonlítani az Ernőével. Inkább az volt a szerencsés, hogy fiatalságával, számunkra új vicceivel jó hangulatot hozott az együttesbe, ahol mi már minden viccet háromszor meséltünk el egymásnak, s most volt valaki, akinek negyedszerre is el lehetett adni ugyanazt. Svájcban akkoriban az volt a törvény, hogy egy év után legalább három hónapra el kellett hagyni az országot, hogy azután egy újabb évet kezdhessünk. Ezért azután 2-3 hétre Pestre mentünk, ahonnan az akkori Kelet-Németországba, Plauenbe vezetett az út. Előzőleg Arosában vettem egy Austin Clubmant, s szabadságom után már azon utaztam a DDR-be. Komáromnál a magyar oldalon nem is volt semmi baj, de a csehekszlovákok azt akarták, hogy tegyem le egy összegben az egyébként svájci rendszámú kocsim értékét, nehogy valahol útközben eladhassam valakinek. Volt egy olyan variáció is, hogy rámzárják és leplombálják a kocsi ajtaját, de azután megértették, hogy nem biztos, hogy kibírom az előttem álló 980 kilómétert esetleges szükségleteim elvégzése nélkül. Végül a magyar vámosok meglátták, hogy gondban vagyok s utánam jöttek . Javasolták, hogy a baráti ország hivatalnokai írják be az útlevelembe a kocsim rendszámát és egyéb adatait, így azután mehettem tovább. Izgalmamban 80 $-t felejtettem ott a hivatal pultján. Nem találták meg…
       Az 1967-es berlini három hónaphoz hasonlítva most, 1974-ben DDR-NDK-ban olyan érzésünk támadt, mintha visszatértünk volna a magyar 50-es évek politikai légkörébe. Ugyanakkor gázsink a helyi lakosság, vagy a személyzet átlagfizetésének több, mint négyszerese volt (2500 keleti Márka), de egy tojás 1967 óta változatlanul csupán 29 Pfennigbe, első osztályú munkahelyünkön egy korsó nagyon finom sör pedig 68 Pfennigbe került. Vajon el tudja-e képzelni az Olvasó, hogy a személyzetből szüneteinkben többen hívatták meg magukat egy-egy italra: vodka-juice 1.50-be került, ugynakkor napi 1 Márkát (akkor 4.80 Forint) fizettünk a lakásunkért, ahol persze fõzhettünk is. Amikor két hónappal később Plauenból Karl-Marx-Stadtba mentünk további két hónapra, svájci rendszámunk és a CH jelzés miatt gyorsan elterjedt a városban, hogy a VOLGA Szállóban chilei tánczenekar játszik. Ezt Letenyén is átéltük feleségemmel együtt, amikor Svájcból szabadságra jöttem haza: CH = Chile!?). Akkor egy idős magyar motoros kérdezte meg: Maguk kocsival jöttek Chiléből?
       Amikor az átmenetileg Karl-Marxról elnevezett városban dolgoztam (ma Kemnitz), fennálásának éppen 25. évfordulóját ünnepelte az unsere DDR, s bár nem emiatt, de akkor Bea is kijött hozzám. Később Gyuri Ibikéje is. Mindkettőért a drezdai reptérre kellett kiautóznunk. Különösen Ibike érkezése volt kínos, mert Gyurival kettesben vártuk, s az én kocsimmal. Ibike már a parkolónál tudta meg, hogy Gyuri összetörte az 504-es PEUGEOT kocsiját, amelyet Ibike még nem is látott. Beával szobát béreltünk a szállótól kb. 20 kilóméternyire, egy erdő szélén fekvő igen régi fogadóban. Svájci rendszámú kocsim miatt szinte minden este megfújattak a rendőrök, mondván, hogy a nyugatiak gyakran vezetnek ittasan. Egy idő után már jól ismertek, s azt is tudták, hogy magyar vagyok, s azt is, hogy a zenekarral megyünk vissza Svájcba, de hetente 3-4 alkalommal így is megfújattak.
       1974 novemberét és a december javát Pesten töltöttük, majd újabb szezont kezdtünk Arosában (dec.19.-én kezdtünk és Húsvét után 1-2 héttel fejeztük be). Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de 1-1 hónapra visszatértünk Baden bei Zürichbe is a Kursalba.
       Amikor utoljára játszottunk Arosában, kaptam egy telefonhívást Pestről. Sólya István basszusgitáros hívott, hogy 1975 tavaszán újra megnyitják az átépített Moulin Rouge-t, s zongoristára lenne szüksége. Hét tagú zenekar négy fúvóssal. Azt kérdeztem, hogy lehet-e hangszerelni is? Hát persze! Erre elvállaltam. Soha meg nem fordult a fejemben, hogy van más is, mint a Dr. Sugár Kvártett. Erre azonban nem tudtam nemet mondani. Sólya Istvánról azt sem tudtam, hogy létezik, pedig jól olvasott kottát és jó technikája is volt, de a Ruszó Vince tudását és technikai képességeit, valamint emberi értékeit ma is többre becsülöm. Igen. Többre becsültem, s becsülöm, mint sok-sok embert, akikkel azóta dolgom volt. Már javában együtt dolgoztunk, amikor kiderült, hogy Vincét a nagyszerű gitáros, Kovács Andor hozta fel Pestre, s az ASTORIA bárjában dolgoztak. Egy alkalommal, még a TV-ben dolgoztam, beteg lett a zongoristájuk, s engem közvetítettek oda egy estére. Érdekes lett volna tudni akkor, a 60-as évek elején, hogy 1968 januárjától egészen 1975 tavaszáig együtt dolgozunk és lakunk majd. Isten nyugosztalja! Az Ernőt is! A Gyurit is!
       Köszönöm a sorsomnak, hogy egy kis emléket állíthattam nekik, mert ki tudja, meddig tart egy kvártett élete?
       Itt mesélem el azt is, hogy Baden bei Zürichben az Unterhaltung-délutánokon (hadd pihenjen a Gyuri keze-karja!) néha előadtam egy-egy zongoraszólót. Sajnos, mindíg ki kellett írni krétával egy táblára, hogy mit játszunk éppen. Az egyik zongoraszólóm Chopin: Mazurka Nr. 53. címmel állt a táblán. A hálás közönség gyakran jött hozzánk kezetrázni és megköszönni a szép zenéket, de az csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki nem ismert rá az említett mazurkára. Hát, igen. Mert én írtam, s egyébként is csak 51 Chopin-mazurka van. Ez olyan szerzemény volt, amely lassan kialakult, amikor hónapok során kitöltöttem a két szám közötti szünetet, amikor nem jutott eszünkbe mi következzék, s így végül lett belőle egy komplett kompozició Chopinra emlékeztető stílusban, de soha nem írtam le kottába.
       Hasonló zenéim máskor is kialakultak, különösen akkor, amikor már egyedül zongoráztam Skandinávia pianóbárjaiban. Így keletkezett még egy hasonlóan Chopin darab, azután egy kisebb zongoraversennyé elfajult Mozart is. Chopint és Mozartot gyakran kértek vendégek, akik szerették bizonygatni finom zenei izlésüket. Számtalanszor fordult elő, hogy erre a Mozart szerzeményemre a befejezés után csak ennyit reagált a megrendelõje: - Hát nem gyönyörũ? S én egyetértően bólogattam. Chopin darabomat is elhitték. Soha, senki nem leplezett le. Az is igaz, hogy legtöbben megrendelnek egy darabot a zongoristától, s ha az elkezdte, már legfeljebb csak félfüllel figyelnek oda: beszélgetnek, isznak, isznak, beszélgetnek.

       Hatvan éve zongorázom és többnyire abból is éltem. Zenéltem kettesben, hármasban, négyesben, biztosan ötösben és hatosban, de nagyobb zenekarokban is. Mindemellett tanítottam később ismertté vált énekeseket, zeneelméletet (a rendkívül fegyelmezetlen, de világhírű Rajkózenekarnak) és hangszereltem, zongorával műsorokat kisértem. Játszottam éttermekben, füstös bárokban, varietében és műsoros lokálban. Ezekben a munkákban kollégájává váltam a 30-as, 40-es évek sztárjainak éppúgy, mint azoknak, akik még mindíg azok voltak. Egy teljes évet dolgoztam az egykori 3 perces lemezeimről megismert-hallgatott Záray Mártával, Vámosi Jánossal, a régi filmekről ismert Vay Ilussal, a már említett Rodolfóval és más varázslókkal; még tovább dolgoztam naponta a nagyon tehetséges Cserháti Zsuzsával, a később szomszédomba költözött Ambrus Kiryvel, az aranyos Magay Clementinával, a, sajnos! , inkább csak a szűk szakmai körök becsülte  Sebestyén Ágival, s bizony, újra összekerültem az egykori együttesünkből kidobott Mátray Zsuzsával is.
       Erről a jobb megélhetésről jut eszembe, hogy valóban jól kerestem, amikor a Sugár Gyuritól nyolc év után, a hangszerelés örömeinek reményében elváltam majd a Moulin Rouge zenekarának vezetője lettem. Az viszont való igaz, hogy egy zenésznek minél többször kell zenekart váltani, mert abból tanul a legtöbbet.

       A Moulin Rouge olyan volt, mint egy színház. Színpad, függöny, zenekari árok és az akkori viszonyokhoz mérten hatalmas, teljes hét (!) tagú zenekar; páholyok, öltözők, ruhatár és magas árak. Ami itt mégis más volt, az a siető pincérek, egy-két szakács, csinos mixernők a bárpult mögött, s magányos hölgyek a bárpult előtt.
       A Moulin Rouge már sokkal a II. Világháború előtt is az egyik, vagy talán a leg-előkelőbb szórakozóhely volt. Szemben vele az Arisona szintén hatalmas műsorával, amelynek nagyszerű Bösendorfer koncertzongoráját a 70-es években Herrer Páltól, a még ma is emlékezetes zenekar tangóharmonikás-vezetőjétől vásároltam meg mindössze 15.000 forintért, mivel akkoriban már nem építettek olyan lakásokat, ahová egy 278 cm. hosszú zongorát egyáltalán be lehetett volna szállítani. Emiatt a pianinóknak sokkal magasabb lett az áruk. A pesti Moulin Rouge eredetileg kimaradozó férjecskék búvóhelye volt, akik a felső páholyok alatti boxokban magukra húzhatták a függönyt.
       Ki tudja, miért?
       Mint ahogyan a zenekarunk első vezetője igérte, tényleg hangszerelhettem. Már alaposan felkészültem, s összegyüjtöttem a külföldön már újabban befutott slágereket. Teljes gőzzel hangszereltem, hogy minél előbb kezdhessük a próbákat. Csakhogy a Moulin lelke a műsor az ismert énekesekkel, a tánckar szépséges hölgyeivel, a bűvésszel, zsonglörrel, látvánnyal és vidámsággal. Az első zenekari próbák után felhívott (nem akarom kibeszélni) B. M.  (és akkor itt persze nem a Belügy Minisztériumról van szó)! Elmondta, hogy a műsor hangszerelését ugyan ő vállalta el, de azt szeretné, ha megállapodnánk egy bizonyos összegben, amelyet ő adna nekem, s amiért ezt a munkát inkább én végezném el. Végülis ezt titokban kellett volna tartanunk, de a próbák során pillanatok alatt kiderült, hogy én vagyok a háttérben, hiszen ez kiderült az előtérből. Vicces. Végül B. M. semmit sem kapott, én pedig 16.000 forintot, ami több, mint háromszorosa volt annak, amit havonta ugyanott kerestem. Meg kell jegyeznem, hogy miközben hatalmas kedvvel írtam zenekarunk saját anyagának szólamait, szinte már a napi alvás helyett végeztem el ennek a jó kétórányi műsornak a hangszerelését, hiszen ennyi szüntelen zenéhez sok-sok kottafejet kell kitalálni és papírra írni. Ezért tehát ez a 16.000, bár önmagában nagy összeg, nem is volt egy olyan hatalmas fizetség, különösen ha meggondoljuk, hogy a hosszú évekig Budapest Táncpalotának nevezett lokál, teljes átepítése után, végre újra Moulin Rouge néven egy igazán igéretes műsorral készült szélesre tárni ragyogóan kivilágított portálját.
       Csak megjegyzem, hogy a táncperkett közepén egy hatalmas kör forgott, de olyan gyorsan, hogy nem táncolni, még állni is csak nehezen, vagy csak a középen lehetett rajta. Soha nem használták.
       Valahogyan senki nem gondolt rá, még én sem, hogy zenekarvezetőnk, aki egyébként a basszusgitáros volt, mind a premier pillanatáig csak zenészi feladatát látta el, nagyon jól, de alkalma sem volt megismerni a teljes anyag kényesebb részleteit, buktatóit, pláne nem a fellépőkkel megbeszélt titkok részleteit. Nem is értem, miért tartottuk annyira természetesnek, hogy  lévén zenekarunk vezetője, majd ő is vezényli a műsort? Nem tudok rájönni, hogy akkor, abban a helyzetben, én mire számítottam? Miért hittem, hogy ez így majd jó lesz? Az egyik öreg róka szaxofonosunk, aki azelőtt a Nagycirkusz zenekarában jól megtanulta, hogyan kell figyelni a karmester mozdulatait, három nap után szóvá tette:
- Hogy a fenébe lehet egy keringőt négynegyedben vezényelni? Mire szálljunk be?
       Így azután kijött a szakszervezet és Sólya Pista mérgesen otthagyta a zenekart. Így lett a hatalmas, hosszú táblán a szöveg:

                  MARÓTI LÁSZLÓ EGYÜTTESE

       A Moulinban majdnem két évet töltöttem. Micsoda emlékek! Emlékek, amelyek szinte soha nem jutnak eszembe, ha nem mondja valaki, hogy képzelem, milyen lehetett a Moulinban, vagy, mint most, végig gondolom, mi és mik is történtek ott az én időmben? Hiszen gyakran fordult elő, hogy a fellépők valamelyike megbetegedett. Valaki jött helyette. Mit énekel? Mit csinál? Gyorsan összehozni a zenekart, ami az akkori telefonviszonyok mellett nem volt egyszerű mutatvány! A helyszínen megjelent tehát a zenekar és az új fellépő egy egysoros zongorakottával. Akkor gyors próba ő és én, majd gyors hangszerelés többnyire állva egy asztal mellett, miközben a jelenlévők (zenekar, fellépők, tánckar, világosító, hangosító) beszélgettek, nevetgéltek és kávéztak. Azután végre újabb próba, akkor már a zenekar is: tempó, itt jön be, ott jön be, megfordul, felugrik, s ha még a rendező is benézett az aznapi változás miatt, akkor újabb változások, rendezői ötletek. Akkor azután vagy hazamentünk, vagy már nem is volt érdemes, mert például nyáron este 8-kor már kezdenünk kellett, s 10-kor volt az első, rövidebb műsor, éjfélkor a hosszabb.
       Az egyik emlékezetes éjféli műsor szünete előtti tapszene alatt izgatottan jött hozzám Milviusz úr, a Moulin főnöke, hogy szaladjak ki, mert beindult a kocsim riasztója, s mérges emberek kiabálnak a fél Nagymező-utca összes ablakából. Ezt nem tudom elfeledni.
       A másik emlékezetes előadás az volt, hogy éppen felduzzasztottuk a zenekart több Nagycirkuszból kölcsönzött fúvóssal, akiknél éppen a Szovjet Cirkusz vendégszerepelt, s abban a három hónapban a szovjet artisták csak a cirkusz területén járkálhattak, a városba nem volt szabad kimenniük. Így a karmesterüknek sem, hiába volt egy aranyos ember. Na, de a cirkusz magyar zenészei kilopták őt a cirkuszból, s a Moulinban felültették a színpadhoz legközelebbi jobboldali páholyba. Mosolya, öröme egy pillanatig sem halványodott el. S azután ezek a zenészek vissza is lopták. Szörnyen veszélyes játék volt ez, hiszen a szovjet artisták első emberének semmi köze nem volt a cirkusz világához: ő a politikai biztos szerepében lépett fel, s ha csak megsejti, mi történt, az orosz karmesteren kívül a magyar zenészeknek sem nézték volna el az embercsempészést, vagy ezt a tiltott határátlépést. Közben egyre szorosabbá vált a kapcsolatom a Fővárosi Nagycirkusszal, bár igazán nem voltak hátsó szándékaim. Hogyan is lettek volna akkor, ott a Moulinban? Hiszen a kettő nem mehetett egyidejűleg. Csupán annyi történt, mint az imént említettem, a cirkuszból sokszor kölcsönöztünk fúvosokat, ha kissé vastagabb hangzásra volt szükségünk, vagy újabb premier volt soron.
       Egyébként kölcsönöztünk zenészeket a Postás Szimfónikusoktól és a MÁV Szimfónikusoktól is.
       Átgondoltam, hogy kikkel is hozott össze a sors ott a Moulin Rougeban végzett munkám kapcsán?
       Egészen biztosan lesz, akit nem említek meg, vagy nem jut eszembe a nevük, de ha én elmúltam 66 éves, akiket nem említek, már nem hiszem, hogy megharagszanak rám! Talán az sem fontos, hogy feltétlenül kiemeljem, kikkel dolgoztam a Moulinban, a Cirkuszban, a Kamara Varieté-ben, vagy az ORI műsorokban másutt, hiszen ők is hol itt, hol ott léptek fel.

A zenész életem 3.

       Különös, hogy ez megmaradt a fejemben: Csongrádi Kata még a Moulin első próbaszakaszának egyik délutánján (a Savoyban) elsőként érkezve nekem mesélte el nagy boldogsággal, hogy az imént vették fel az Operett Színházba. Ma is szégyenlem illetlenségemet, hogy nem borultam a nyakába, de én az operett műfajára gondolva ezt egyáltalán nem tartottam egy olyan nagy dolognak. Pedig ha valakit az Operettszínház felvett énekesnek, az biztonságban érezhette magát. A szintén operettes Felföldi Anikóval nem dolgoztam a Moulinban, de vele és a Vidám Fiúkkal gyakran csináltunk rövidebb műsort vidéki városokban rendezett nagy divatbemutatók előtt, vagy közben. Később a Paprika Duóra szűkült Vidám Fiúk állandó szereplői lettek a Moulinnak, így rendszeresen hallgathattam az egymással és a mindenkori rendezővel folytatott torokszakasztó ordításaikat, s mi több, ha néha otthon, nálam próbáltunk, akkor ezeket az ordítozásokat ott is bemutatták. Ám különösen a Moulin első rendezője, Radnóti után a Fõvárosi Nagycirkusz későbbi igazgatója, Gálfi János volt nagy ellenfelük, mert őt senki nem tudta túlkiabálni.

Folytatás: Második rész