| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
F. világa - 22. rész Ideje:: 12-08-2013 @ 06:39 pm |
|
|
|
|
Frottír hálóköntösében ide-oda ténfergett a lakásban. Egy idő után belátta, hogy a semmittevés nem menti meg, csupán elodázza a feladatainak végrehajtását. Régóta tervezett önéletrajzi írásművének megkezdését is halogatta, mivel egyrészt nem vezetett korrekt naplót, amire támaszkodhatott volna, másrészt most nem tűnt annyira fontosnak ez az egész. Ám ahogy tanulta, olyankor kell erőt venni és megkörnyékezni az „Ihletadót”. Szépen leült hát lámpás íróasztalához – melyet így napközben teljesen felesleges volt gyöngyházfénybe borítani – és várt. Amúgy más tényleges dolga nem lévén. De sokszor is teltek el így órák-napok! Azok után pedig rendszerint gémberedve és rosszkedvűen kelt fel, mert egyéb kötelességei szólították.
Konkrét feladatai mellett felbuzdulásai inkább vélt kényszerek, belülről fakadó sürgetések voltak, viszont valós frusztrációt okoztak neki és néha családtagjainak is. Pedig igyekezett legkevésbé terhükre lenni, olyannyira, hogy előfordult, napokig sikeresen eltűnt látómezejükből és hívó szóra sem tudott előkerülni. Ekkor olyan képet nyújtott kívülről, mint egy mozdulat közben megfagyott szobor, aki nincs jelen, nem érzékel, sőt nem is él. Belső folyamatai ilyenkor csúcsközeli teljesítményen jártak, ami nem azt jelenti, hogy mélyreható, vagy éppen hasznos és értelmes – úgymond produktív munkát végzett. Nem. Ilyenkor meditált el a fűszál növekedésének mikéntjén, vagy azon, hogy milyen áttéteket okozna egy agyoncsapott légy halála a világban.
De most semmi: üresen ásít a fehér papírlap és még a szokásos hangya-grafit mozgás sem észlelhető a bal felső sarokban. Olyan hétköznapi és riasztóan valóságos keddi nap volt, megfertőzve ezzel a nyavalyával még azt sem mondhatta, hogy legalább nincs semmi baj.
És ez a látszólag nyugodt, eseménytelen várakozás egyszerre átcsapott egyfajta rémületbe, majd tovább, és minden átmenet nélkül sodorni kezdte az a valami, ami számára értelmet célt és világosságot adott. Öntudatlan lett a mozdulat, ahogy tolláért nyúlt, és szemei előtt nem is a látható valóság, hanem annál egy jóval mélyebb fantáziavilág tárult fel. Vonzani kezdette a papír és a kezdeti negatív érzése feloldódott egy elragadtatott kitartó lendületben, mely szeizmográf módjára azonnal végfokra küldte jobbját. A földrengés, a Szellem omlása mindjárt bekövetkezik – érezte – és nem tehetett mást, veszettül írni kezdett:
„Én, F. nem akarok úgy meghalni, hogy azt mondják rólam - utánam, hogy valami furcsa, érthetetlen emberke voltam. Vagy például még azt sem. Ami azt jelentené, hogy a fölöttem való rövid sajnálkozáson kívül egyéb nem nagyon élt túl. Az életben még annyi dolog foglalkoztat, és mióta megfogott ez az érzés, hogy elmúlni is lehet, nemcsak túlélni, ezeket a dolgokat egy irányba rendezi a közeledő jövő egyre keskenyedő útja, mely elállja a lehetőségek útját. Nem azokra a napokra, órákra gondolok, melyekkel szabadon játszhatok még, hanem az utána következőkre, amikor már békén fekszem csak valami temető nyirkos koporsójában.
Ilyenkor, mármint a szabad játszás óráiban, örömmel tölt el bármi apróság, ami létezik, mozog, életet ír a nagy halott galaxis-könyvbe, és jelet hagy, hogy ott volt. Gyermekeimre, és szellemem örököseire gondolva lecsillapodik a félsz bennem, hiszen nem is halok meg igazán, csak nem én leszek ott, hanem egy másik arcról sugárzik szét a mosoly, aki helyettem mondja megittasulva a rá törő érzéstől, hogy: élek! A körforgás pedig folytatódik, ha tagadni is szeretnénk, a csillagrajok spirálkarjai tovább tekerednek és a Nap birtokba veszi a Föld egészét egyszer, mi pedig ezernyi másik biztonságos bolygóról szemléljük majd e szívszorító pusztulást. Addigra emlék lesz a kezdet és homállyá a régvolt, talán az egybolygós mesét sem hiszi el minden csöppség már. De reménylem, hogy ott leszek szívdobbanásaikban, amikor első szerelmük lángja bíborszínűre festi álmaikat, és ott leszek, mikor rímek párja kezd játszadozni ébredő ajkaik körül.
Persze egyáltalán nem akarok meghalni, hisz ki az a bolond, aki akar? Aki halni vágy, azt olyan fájdalom járja, ami elviselhetetlen. Hiába is fognám kezét, hiába öntenék szavakat őrá, csak teremtőjével bírna megbékülni.
Élek és ez a szó határoz meg most. Határozottan magamhoz térít, józan céllal tölt el: nincs mit henyélni, kevés az idő, és mintegy tautológikus magyarázattal szolgálva kimondhatom, hogy rengeteg a sürgős élnivaló! A kitisztult fej sajátja, hogy tervet sző és megvalósításra át is adja azt zsibongó tagjainak; azok meglendülnek és táguló véredényekkel munkává alakítják azt. Nekem írnom kell és házakat rajzolni, költségvetéseket gyártani hozzá, meg persze sok más kevésbé hasznos dolgot művelni pénzért. Azonban a „muszájért” kárpótol a „lehet”, mert nincs is nagyobb öröm elvégezve a kötelest, kiszaladni a délutáni parkba, ahol nyüzsög a virtus és szelíden nő a szellő-hajlította fűszálak milliója, illatozik a rét, a természet az ölembe simul. Az érzékeket megöntözve pedig szárba szökken a lélek és egyszerű, csacskaságokat jegyez fel csak úgy. Nincs is nagyobb dolog annál az ártatlan semmiségnél, hogy megérinti arcom a langyos napsugár, vagy látni, hogy a kislány látszólag ok nélkül puszit ad anyukájának.
A fagylaltnak az a dolga - és sorsa, hogy elnyalják egy forró napon, és hűsítője legyen a málnaszínű ajaknak, így minden másnak is a maga rendje szerint rendelt, vagy felfedezésre váró célja van.
Még azoknak is, akik nem is sejtik, jövendőjük tartogat tennivalót, értelmet, beteljesítendő feladatot, ha másért nem, a szomszéd gyerekéért, akinek nem jött el játszópajtása. Minden, amit örömmel teszünk, a halál napját odázza el.
A halottak után úszó tavirózsák maradnak csupán, melyeket széttol a hajó, s melyek ismét együvé térnek. Valami emlékfélék, amik a legkevésbé sem őket jelentik, hanem csak a róluk –talán épp gyenge pillanataikban - költött anekdotákat. Nem örülnének, ha hallanák.
Szép a léleknek bármilyen bátortalan rezdülése, és leggyönyörűbb érzés a szerelem, de kedves a szelíd, ártatlan arc annak, aki gyöngéden fogja kezébe. Ámbár megemlékezem arról a fentebb írt virtusról is, mely teremt, és erővel alakít, mindenről, mi emberi lelemény és mi fájdalom árán lett győzelem a jóért. Ha tehetném, még sokáig időznék a létezésnek e magasztos partján. Azt akarom, hogy ezekre a szavakra emlékezz, amikor kimondod, hogy voltam.”
Órákkal később hazajött C. és úgy találta, ahogy a mondat vége érte: mély ájulásszerű álomba zuhanva, az íróasztalon feküdt, még tolla a kezében.
Nem bántotta és nem ébresztette fel, csak egy puha takarót terített rá, miközben haloványan elmosolyodott.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-08-2013 @ 06:39 pm
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 12-13-2013 @ 09:59 am)
Comment: Olvastalak Zsoloo. Nem könnyű, de figyelemreméltó alkotás. Szeretettel: Anna :)) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsoloo (Ideje: 12-14-2013 @ 10:01 pm)
Comment: Kedves Anna! Köszönöm, hogy figyelmedet erre felé (is) fordítod! Szeretném megkönnyíteni a dolgot, de nem tudom... |
|
|
|
|
|
