Öregszem.
Kezdem érezni a súlyát a szónak: öregszem.

- A látása rendben? -kérdezte anyámtól tegnap a medikus.
- Szemüveges olvasó vagyok -felelte anyám, és én meglepődtem, milyen választékosan fogalmaz újabban.
Szemüveges olvasó vagyok.
Na, igen. Én is szemüveges olvasó vagyok, mint anyám, csak sosem tudom, hova teszem le, azt a nyomorult szemüveget, amit vettem magamnak. Úgyhogy, lassan leszokom az olvasásról. Vagyis, szerencsére, vannak könyvek, amiket legalább 12-es betümérettel nyomtattak -mint a Szeretetkönyv-, úgyhogy azért még akad, amit el tudok olvasni szemüveg nélkül is.
De mikor ki kell nyújtanom a kezemet, hogy az apró betük valamelyest kirajzolódjanak: na, akkor tudom, hogy öregszem.

- Képzeld! Nem lesz rajtam semmi. A fogamat ki kell venni. Pucéran, fogatlanul kell feküdnöm a műtét után. Ez kriminális! -mondta anyám.
Felvágják a mellkasát, lehűtik 16 fokra, műtüdővel lélegeztetik, felnyitják a szívét, és ő azért aggódik, hogy műtét után pucéran, fogatlanul kell feküdnie.
Amiken mi átmentünk! Megdöbbent, hogy még zavarja a meztelenség. vagyis éppenhogy nem döbbent meg. Sokkal inkább rádöbbent, hogy a testen túl, milyen nagyon ott van a lélek.
A kórházban valahogy minden másképp van.
Az ember teste csak egy szerkezet, amit meg kell javítani.
Azért jött be a kedves beteg, hogy a testét renoválják.
A lelke csak annyiban fontos, hogy ne legyen zavaró.
És ezt a kedves beteg is tudja. Úgyhogy ha azt mondják neki, hogy "fogat ki", akkor ellenkezés nélkül kiveszi a fogát.
Már ha képes arra, hogy teljesítse önállóan a parancsot.
Ha nem, akkor kiveszik helyette.

- Széklet? Rendben? Véres, fekete, híg? -kérdezi a medikus anyámtól.
A szobatársai egykedvűen fekszenek a helyükön.
Ők már korábban nyilatkoztak.
Arról, azonban, mi lemaradtunk.
Végül is, ez természetes dolog. Mindenki szarik, csak nem beszél róla senki. Csak a kedves beteg, de ő is csak akkor, ha kérdezik.
- Járással vannak gondjai?
Anyám felpattan, és mint egy királynő úgy lépked.
- Nincs -néz vissza büszkén, emelt fővel.
Hiába, no! Amit tud az ember, arra legyen büszke. Igaza van.

Imádnivaló lett anyám.
Egy közönséges kórházi tesztből képes színi előadást varázsolni.
- Milyen bizalmas viszonyba kerültetek -jegyzem meg cinkosan anyámra mosolyogva.
- Tessék? - néz rám a medikus értetlenkedve. - Nekem ezt meg kell kérdeznem.
- Tudom, tudom. Csak vicceltem -visszakozok, mielőtt zavarba hoznám.

Mióta tart ez a mizéria, én is elhatároztam, hogy megcsináltatom a fogaimat. Sosem lehet tudni, mikor heverek én is magatehetetlenül valahol.
És látom anyámon, hogy a foga zavarja a legjobban.
Nem akarok fogatlanul magamhoz térni!
Nem én!

Mióta elmentem a fogorvoshoz, három fogamat húzták ki.
Közölték, hogy csontot kell beépíteni, ha teljes fogsort akarok, addig pedig kapok egy ideiglenes fogsort, amitől máris gyönyörűbb leszek.
Azt nem mondták, hogy beszélni nem tudok majd egy darabig.
Azt sem mondták, hogy ott lesz a számban egy idegen anyag, aminek köze nincs az eredetihez, mert ez műanyag, és a lényeg a célszerűség, nem a használhatóság.
Ez szerintük természetes. Mint anyám, én is csak egy kedves beteg vagyok, aki renoválásra szorul.
Pofa be! Ők tudják, nekem mi a jó. Elvégre ezért lett belőlük orvos. A testemet meg tudja javítani, a lelkemmel meg minek is törődni? Öregedni természetes folyamat. Aki öregszik, annak javítani kell a testét.

Persze ilyenről sem illik beszélni.
Szégyen és gyalázat, hogy az embereknek milyen elhanyagoltak a fogaik, mondják, de senki nem beszél arról, hogy mennyibe kerül egy igazán gyönyörű mosoly.
Főleg így negyvenen túl.
És a pénz csak egyik része a dolognak. A másik része, hogy az ember kénytelen szembe nézni azzal, hogy teste is van, amit renoválni kell.
Öregszik. Hiába mondják, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát.
Egy frászt!
Mindenki annyi, amennyire vigyázott magára.
A testére és a szellemére.
De manapság, mintha szégyen lenne a test öregedése.
A tévéből, az újságokból, az utcán a plakátokról, az örök fiatalság eszménye köszönt ránk.
És azt hiszem, ebben a küzdelemben öregszik meg igazán a lélek.

Persze könnyű nekem.
Itt a Herceg, aki fiatal és okos, és gyönyörű.
Furcsa, hogy pont mellette jöttem rá, hogy tudomásul kell vennem: öregszem.
És furcsa, hogy mégis hálás vagyok neki, amiért nem érzek félelmet emiatt.
A lélek nem öregszik, legfeljebb összetörik a tehertől, hogy a testünk nem szolgál bennünket örökké.
Azt írja Müller Péter: megöregedni - az is egy szerep.
Azt hiszem, én szeretni fogom, ezt a szerepemet is.
Mert fantasztikus dolog megtapasztalni, hogy mindig van valaki, aki ellentéte a világnak.