Az idén én is csatlakozom az "utálom a karácsonyt" dühöngők népes táborához.
Először is nincs hó. A hó meg a karácsony összetartoznak. Ha nincs hó, halasszuk el a karácsonyt. Hogyan lehet karácsonyra készülődni hó nélkül?
Aztán meg a karácsony a szeretet ünnepe, és most csak káosz van bennem.
Persze én tehetek róla. Elmúltam már negyven, nem mondhatom, hogy a nehéz gyerekkorom miatt van minden.
Hétfőn romlott el minden.
Találkoztam a Herceggel, hogy barátkozzunk, s gondoltam, meglepem egy kis karácsonyi hangulattal, ha már úgysincs senki, aki meglepje. És egyébként is, jobb ha az ember kitölti valamivel az időt, nehogy a zavarodottság vagy mi fene egymás karjaiba sodorjon minket.
Persze, észre kellett volna vennem a szemébe a szomorúságot, de hiába kérdeztem, kikerülte a kérdést.
Egész jól elvoltunk, felaggattuk a szaloncukrokat a függönykarnisra, meg betömködtük hópehellyel a lyukakat a falon, szóval igazán kreatívak voltunk együtt. Aztán hirtelen, mint derült égből a nyavaja, elromlott minden. Berakott valami szörnyű zenét, és én úgy éreztem magam, mint aki a bálban jön rá, hogy eltűnt a szép ruhája, és csak a szakadt, koszos rongyok maradtak rajta.
Haza akarok menni! Ha az ember rongyokban van, jobb ha hazamegy, hogy elbújjon a kemencepatkán.
Kiderült, hogy a Herceg utálja a karácsonyt. Neki a karácsony ál-szeretet, képmutatás és hazugság, mikor az emberek felveszik a mosolyukat, és az utolsó nap lekapnak valamit az áruházak polcairól, csakhogy legyen mit becsomagolni, és a fa alá tenni, hogy jó fiúk, jó apák, jó emberek legyenek.
Én meg oda állítok a fenyőágammal, meg a szaloncukorral, meg a díszeimmel, és azt hiszem, hogy ezzel örömet szerzek.
Tudnom kellett volna, hogy neki a karácsony maga a borzalom!
Idejövök, karácsonyost játszok, csakhogy kedves legyen hozzám. Mert senki nem csinál semmit anélkül, hogy ne arra gondoljon, neki mi a jó ebből! És tessék! Igaz, ami igaz. Én is dühös vagyok, mert kedves akartam lenni, és most nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem.
Én nem is képzeltem el sehogy! Én csak azt szerettem volna, ha egy kis karácsony lesz a szobájában.
A fene egye meg ezt a hülye világot, hogy már jó sem lehet az ember anélkül, hogy ne kelljen aggódni, hogy azzal vádolják meg: ezt is csak magáért teszi.
De mégis honnan kellett volna tudnom, hogy mit jelent neki a karácsony?
Hát, persze! Ki kellett volna találnom.
Csakhogy én nem tudtam kitalálni, mert a karácsony nekem a titkos álmok valóraváltásának az ideje, mikor megvesszük az ezredik plüss macit, vagy egy régi illatot, vagy valamit, ami a hétköznapokban totál feleslegesnek tűnik, mégis: attól lesz igazán értelme a hétköznapoknak, hogy emlékezhet az ünnepre. Az ünnepre, mikor valóra vált valami, ami feleslegesnek tűnt.
Rá kellett jöjjek, senkihez nem lehet elvinni a karácsonyt. A karácsony vagy ott van valakiben, vagy hiába próbálkozik az ember.
Mégis nagyon dühös voltam. Miért nem szólt? Mindennek tetejébe kivitt az állomásra. Még sosem vitt az állomásra, mindig hazahozott. Na, szép! Se bál, se szép ruha, se hintó.
Csütörtökön koncertünk volt Veszprémben. Úgy volt, hogy felveszi a műsort. Olyan büszke voltam rá, hogy ilyen komoly ember, hogy ilyen komoly kamerája van, hogy el tud vállalni ilyen komoly munkát.
És persze feldíszítettem a lekem, és felvettem a szép ruhám, és tele voltam örömmel és várakozással, hogy ott lesz és énekelhetek. Neki énekelhetek.
Már úton voltunk, mikor felhívott és közölte, hogy nem jön el. Lemondja a munkát. Időbe tellett, míg felfogtam, hogy engem mondott le. Nem akart látni. Nem akarta, hogy neki énekeljek.
Úgy éreztem magam, mint valami imádkozó sáska, aki felfalja a hímet és menekülni kell előle. Hát ilyen lennék? Menekülni kell előlem? Félelmetes vagyok?
Akkor is eléneklem! Akkor is neki fogok énekelni. Akkor is, ha nem hallja. Piaf is elénekelte a dalát, mikor megtudta, hogy meghalt Marcell.
Most rajtam van a szép ruhám. Most csak belül hullottam darabokra, azt meg úgysem látja senki.
Életemben először álltam színpadon. Életemben először énekeltem százhúszezer forintos mikrofonba.
Úgy szólt a hangom, hogy utána mindenki megölelgetett és azt mondták, ezentúl csak Kismadárnak hívnak.
Azt hiszem, soha többé nem találkozom a Herceggel.
Nem akarom többé látni!
Sosem értettem ezt a nem akarom többé látni dolgot, de már kezdem érteni.
Úgy érzem, bármit teszek, semmiből sem az lesz, mint ami.
Már mozdulni sem merek, mert mindenből valami egészen más sül ki.
Hát, nem akarom látni, mert én nem ilyen vagyok.
Én nem akarom felfalni, én nem akarok neki fájdalmat okozni, és nem akarom, hogy még egyszer összetörhesse a hangszerem.
Nem akarom látni!
Nem és nem!
Pénteken elpanaszoltam közös barátunknak, hogy kész, vége, mire közölte, hogy mégis mit gondoltam. Tudnom kellett volna. Egyébként is: könnyű nekem, itt vagyok a puha fészekbe, ahonnan ki-be repkedek, így könnyű szerelmest játszani. Jobban tenném, ha elmennék dolgozni, és kicsit függetleníteném magam. Az úgy más lenne. Egészen más.
Na, ilyen őszinte is csak egy barát lehet.
Hát, persze. A puha fészek. Véd és fogva tart.
Már rég nem volt nálam a Halál. Most megint eljött és hívogatott.
Miért nem adod fel? Nem neked való ez a világ, nem veszed észre. Úgysem hagyod itt ezt a puha fészket, benne maradni pedig még kevésbé tudsz.
A maradék Bakardihoz menekültem. Nagyonokos keltett négy órakor.
- Anya! Nem kellene lemondanod az előadást?
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Lezuhanyoztam felvettem a szép ruhám. Szipogtam egy sort, hogy igaza van a barátomnak: dolgoznom kellene, és úgy élni, mint más rendes ember. Erre Nagyonokos megjegyezte:
- Rilke is azt mondta: író vagyok, nem érek rá ilyen apróságokra, hogy fenntartsam magam.
Jaj, mi lenne velem Nagyonokos nélkül?
Vár a színpad. Ott otthon vagyok. Haza akarok menni. Mert ahol otthon van az ember, ott a szeretet.
A favágó közölte, hogy ő is eljön velem. Meg akar nézni.
Pont mikor a legnagyobb bajban vagyok, mellettem áll.
Szerintem küldetés-tudata van.
Vigyáz rám.
A szeretet meg majd megnő bennem. Már ismerem magam ennyire. Szeretni nemcsak karácsonykor lehet!
Csak időre van szükségem.
Most kicsit elfáradtam. |
