Mint megannyi aranylón sárga elfáradt falevél,
ahogy lassan kábultan járva táncát földet ér.
Mint egy vérző sziv mi dobbanásában az életért kiált,
ám minden dobbanásban ott áll lesben a halál.
Mint egy partra vetett hal,mit a tenger magától eldobott,
némán tátogva s tehetetlen dacol.
Mint a felszakadt hús melyet a lesújtó korbács szaggat,
s kegyetlen tüskéi újra s újra vadul belemarnak.
Mint egy koldus szemében megfagyott utolsó pillanat,
miként a zord tél kegyelmet nem mutat.
Mint elárvult gyermek hulló könnyei,
s a szivében a szomorúság
Mint üldözött vad csapzott verejtéke,
s az egérút mi benne reményért kiált.
Mint a hazug szó könyörtelen mérge,
mi lelkedbe mar és kényszerit térdre....

Elmúló letűnő korok vad emléke,
elhullajtott könny és vértengerek.
Mit nekünk az utolsó pillanat?
Gyarló s önző módon éljük az életet
Megbánni nincs időnk,
inkább gyáván elkullogunk
Megállhatnánk olykor egy végtelen percre,
s kinyithanánk megfásult szivünk.
Hogy lássunk is...igazán.
Mert mindennek hangja van,s mindenben ott az élet
Talán még nem érted,
de talán csak érteni nem mered
Nézz körül ember...