(Mint amatőr versbarát, a VERS témájú részleteket gyűjtöttem kis csokorba az alábbi műből:)

MÁRAI SÁNDOR: NAPLÓ 1943-1944-1945
(részletek:)

Nem kell "értelmes" verseket írni. Gyönyörű verseket kell írni, költőieket. Goncsarov "Oblomov"-jában a hős rajtakapja inasát, amint verseket szavalgat. "Érted a verseket?" - kérdi gúnyosan. "Ha érteném - feleli az inas -, akkor nem lenne vers." Tökéletes válasz és igaz.

Író számára nincs nagyobb kegyelem, mint a vers - az állapot, mikor néhány értelmetlen szó fogalomfölötti értelmet kap egy versmértéken belül. Ezt nem lehet elhatározni, sem akarni. Értelemmel és akarattal csak szép, pattogó, nemes, olvasmányos vagy akár tökéletes verseket lehet írni - csak nem igazi verseket. "Óda a nyugati szélhez" - írta Shelley, s az egésznek semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani, versben.

A versek, megint a versek. Zsonganak, kísértenek. Valaki üzen, nagyon messziről. Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemekkel jegyzem föl, amit üzen. Ennyi a vers.

A vers a legtöbb. A zenénél is több. Az életnél is több. Semmit nem adhat az élet, ami több lenne, mint ezek a sorok: "S zápor zuhan s villám, bús angyalok, S kibomlik már kék utad tág legén Mint van Menád-haj s szikrázik s lobog..." S az egésznek nincs semmi értelme. Talán azért ilyen fölséges és boldogító. Aminek értelme van, az már megalkudott valamivel.

Írók, milyen beteg lények! Mind azok vagyunk, én is. Kigyógyulni ebből, majdnem lehetetlen.

Verset akarok még írni, legalább egy tucatot. Miről? A halálról, a szerelemről, az őszről, az érthetetlenről és fönségesről...

Nem igaz, a vers nem csak kegyelem. Az ihletet lehet kezelni, gyúrni, hőfokát lehet szabályozni, a vers vegyi nyersanyagát lehet különféle metrikus és értelmi kémcsövekbe töltögetni, s aztán figyelni, változtatja-e színét, természetét... Az ihlet termékét, a verset, lehet sűríteni, hígítani. A vers a kegyelem mellett gyakorlat is, pepecselés, ha akarjátok, műgond, aggályos figyelem és ügyesség. Egy rím megvillan, de meghamisít az előző sorban valamit: el kell dobni. Egy sor gondolati tartalma hibátlan, de nem vág a következő rímmel: el kell dobni. A verset nemcsak költeni kell, hanem faragni is.

Nincs módom verseket olvasni, s ez nagyon hiányzik. Ezért kénytelen vagyok verseket írni.
Lehet, mire megöregszem, ott végzem, ahol kezdtem: költő leszek.

A versek zsonganak, áradnak, burjánoznak: ez a hang a messzeségből tér vissza, az ifjúságból, mikor még költő voltam. Megdöbbenve figyelem, hogy nem tudok másként dolgozni, csak keretben: a versekből most már "ciklus" lesz, valami kerek, összetartozó és befejezett. Ez alkati következmény, írói végzet.

És befejeztem a "Verses könyv"-et is, melyből természetesen ciklus lett... ez már szervi hiba nálam. De ha még egyszer verset írok, cigarettapapírra írom, s elküldöm utazni a széllel.