Nem lettél több
Az utcák unott sötéte tátog,
Sápatag lámpa-fényben álmodik.
Valaki most jön haza munkából,
Mindjárt otthon lesz, elmosolyodik.
Parkokba fészkelt a csend s magánya,
Oda vonz néhány tévedt bogarat,
A házak utolsó pislancsai,
Pátyolgatják a fáradalmakat.
Ezüsthold figyel az éjsötétben,
A háztetőkön csillog a pára.
Kétes árnyékok közt szellő suhan
Esőillattal, az éjszakába.
Céltalan séta elveszi kedvem,
Egyedül járom úttalan utam,
A messze futó járdákat nézem,
Hogy fut össze az egzakt párhuzam.
A biztos talap inogni látszik,
De mert Nirvána öleli lelkem,
A semmittevés misztériumát,
Sikerült mégiscsak felfedeznem.
Kötözöm magam, ne tovább, elég!
A messzeségből halk moraj dübög,
Vihar közelg’, mérd haza az utat,
Tőle nem, magamtól menekülök…
Vádló, komor hang kísér szüntelen;
Nem lettél több csak hitvány másolat!
Álakarások megszégyenülnek,
Mint a tettetlen legszebb gondolat.
---------------------------------------------
Már szemerkélt mikor hazaértem.
Kabát és cipő, fel a kalapom,
Nagy fogadalmak törpülnek bennem…
Mára ennyi, majd holnap folytatom.
|
