Megkésett szerelem
Szorosan egymás mellé simulva mentek a fák között.
Karjaik tétován himbálóztak, csak biztatásra vártak, hogy
engedelmeskedjenek annak a kényszerítő erőnek, hogy
megérinthessék egymást, végre. ...
Ősz hajukat a szél vadul kócolta, de mitsem törődtek, hogy
esik, megkopott, kifényesedett kabátjuk elázik.
Oly régen vártak erre a találkozóra.
Szívük mint hajdanán , ifjú korukban , a torkukban dobogott.
Így mentek, andalogtak csendben, csak ziháló lélegzetük zavarta a csendet.
Így mentek ők ketten, meg a hegedűjük.
Zenekari próba után ejtették meg a találkozót, titokban.
Mindketten tartoztak valakihez, de szívük most fellázadt
ennyi év után, s új, járatlan útra tévedtek.
Ügyetlen apró kis csókok hagyták el sápadt ajkaikat, de ez
mégis erőt adott mindíg, a holnapnak. ..
Megroggyant életükben csak a másik létezése jelentett boldogságot.
Heti két nap... ennyi volt boldogságuk.
Az együtt muzsikálás, és az azt követő andalgások, össze-
fonódott kezekkel.
Gondolatban tervezgették közös jövőjüket, de kimondani
egyikük se merte , miről álmodoznak... Elképzelhetetlen
volt, hogy valóra váljon az álmuk.
A férfinak ágyhozkötött beteg asszonya nehezítette sorsát,
a nőnek féltékeny, rossz életű párja.
Külön ünnep volt, ha vasárnap a zenekar fellépet, mert
ilyenkor is együtt lehettek, s a zene erősítette szerelmük.
Olykor összenéztek, játék közben, s gondolatban
megsimították egymás fejét.
Így ment ez hosszú évekig, mig az asszony kórházba kerűlt.
Szerelmese szótlanul ült ágya mellett egy kopott széken,
kezét fogva, símogatva...
Időnként az asszony felnézett a számára oly kedves arcra,
s ilyenkor jobb színben látszott.
Elgyengűlve feküdt, mint aki várja a végső búcsút, s tudta
már, hogy nincs sok hátra.
Hogy titkolja mennyire elfáradt, belefáradt küzdelmébe,
szépen, halkan suttogva mondta ki a régen várt szót, hogy:
szeretlek...
A férfi szemében örömkönnyek gyültek, s gyengéden
ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre,
melynek minden símogatása egy vallomással felért.
A férfi felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják
együtt gyógyulása után az útjukat.
Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha
elképzelni akarná a jövőt.
Erőtlenül felemelte fejét, s nyakából utolsó kincsét, mit
adni tudott kedvesének , egy vékonyka , megkopott kis
láncot odanyujtotta, s karja erőtlenül párnájára esett.
Másnap reggelre a férfi üresen találta az ágyat.
Arcát tenyerébe temetve zokogta kedvese nevét.
Temetés után, a hátramaradt iratok között, megtaláltam
a férfi szerelmes leveleit.
Akkor jöttem rá, hogy nemcsak megkésve jött a szerelem,
de beteljesületlen is volt.
Múltak az évek, s egy kora reggel munkámba igyekezvén
megpillantottam a megárvult szeretőt.
Szemlesütve, közelítettett felém. Karjára egy csinos hölgy
támaszkodott, s kérdően nézett reánk.
A megárvult férfi, vállamat átölelve, elcsukló hangon,
szinte szégyenétől megroskadva annyit rebegett: nagyon
szerettem.
|
