Már majdnem éjfél volt, s vigasztalanul esett az eső. Az ablaktörlő tompa zümmögéssel csapongott előttem, fekete szárnyakként vergődve a szélvédőre zúduló, kristályfényű vízben. Utáltam éjszaka vezetni. Lemezt löktem a készülékbe, hogy a monoton zajokat belefojtsam egy virtuóz gitárszólam hömpölygő folyamába, és melankolikus hangulatomat kicsit felborzoljam. A fényszórók csóvájában mintha millió darabra tört óriási üvegtábla hullott volna a magasból az olvadt kátrányként csillogó aszfaltra, s ott némán szétterült, elfolyósodott, akár az emlékek, amint az idő múlásával feldarabolódnak, majd lesüllyednek a tudatalatti lágy iszapjába…
Gyér volt a forgalom a keskeny, településeket alig érintő úton. Egyenletes tempóban hajtottam, lágyan ívelve a kanyarokat, s bár előttem állt az út java, mégsem siettem. Kicsit felhangosítottam a zenét, de épp csak annyira, hogy elnyelje a kerekek surrogó, búgó dorombolását. Kis idő múlva gondolataim ott kavarogtak a ritmusos dallamra lüktető fény-hullámokban, és a tízéves emlékek az út menti feketeségből úgy bújtak elő, mintha csak arra vártak volna, hogy egy éjjel erre autózzak a lucskos zivatarban, s a sötétség bágyasztó bűvöletének álarcában rám rontsanak...
* Akkor még béke volt. Amikor megismertelek, már tizenkét éve dolgoztam a VTV tudósítójaként. Tulajdonképpen a hivatásomnak köszönhetem, hogy rád találtam, mert ha nem kellett volna riportot készítenem a hazádban, önszántamból soha nem megyek arra a vidékre, annyi szent. Emlékszem, Alex-szel, meg a „Kotnyeles” Ricsivel, már napokkal előbb találgattuk, vajon melyik stáb lesz a „szerencsés” a három közül, amelyik mehet a hegyekbe, a „baráti országba”, ahol éppen három héttel korábban két munkatársunkat elég csúnyán elagyabugyálták az egyenruhások, mert állítólag tiltott helyen fotóztak. Ellenséges környezetben dolgozni persze mindig izgalmasabb, és az sem hátrány, ha rendkívüli helyzetbe, - mondjuk fegyveres konfliktus kellős közepébe, - csöppen az ember, és onnan tudósíthatja az otthonukban sört hörpölgető, unottan legyintő nézőket, -„Á, megint egy értelmetlen öldöklés!”.
Az ilyen veszélyes küldetésnek a szakmában komoly értéke van, mind eszmei, mind anyagi tekintetben. Ezúttal azonban nem kockázatos, netán életveszélyes helyzettel kellett számolni, hanem visszautasító, barátságtalan légkörrel, amelyben nem teljesítménynek számít a jó riport elkészítése, sokkal inkább nyűgnek. Rühelltük, már a gondolatát is… Riválisaink egyikéről aztán kiderült, hogy már persona non grata - ként kezelik őket a kinti hatóságok, a másik pedig sebtében összepakolt és Dél-Amerikába repült, valami katonai puccsról tudósítani. Így hát… Tudomásul vettük a döntést, bármennyire nem fűlött a fogunk hozzá. Felkészültünk a két hetesre tervezett kiruccanásra, de az indulás előtti estén azért még csaptunk egy szolid búcsú-bulit.
Alex hozta a barátnőjét, Kotnyeles szintúgy, rajtuk kívül két másik tévés kolléga jött el hozzám. Természetesen ők is nőkkel érkeztek, aztán késő éjjel, piától meg a tánctól bemelegedve fogták magukat, és „átnyergeltek” egy közeli diszkóbárra. Ezután mindenféle baromságról társalogtunk, vitatkoztunk, végül Kotnyeles is fészkelődni kezdett a fotelban.
- Most már elég késő van, nem? Hm… Mindjárt lenyeled a poharat. - nézett filigrán, szőke partnerére, és megigazította aranykeretes szemüvegét. A nő a térdén ülve, álmatag tekintettel nyalogatta likőrjét.
- Aha. Indulhatnánk is. - válaszolt ártatlan tengerimalac szemekkel pislogva ránk. Nem marasztalta őket senki, angolosan távoztak, de azért kikísértem őket a bejáratig.
Ezalatt Alex összekapott valamin a töltött galambbal, aki kapta magát és sértődötten, köszönés nélkül elrohant. Ketten maradtunk.
- Majd megbékül ám! Muszáj lesz neki… - nézett utána Alex.
- Megsértődött? - kérdeztem.
- Á, nem érdekes! - legyintett. - A szokásos… Hogy miért nem mentem én Dél-Amerikába, miért kell nekem mindig a szar meló, meg a balekcsapat.
- Hm. Talán igaza volt…
-Francokat! Tudja jól, hogy nem ismerek szar melót. Meg miféle balekcsapatról beszél?! Akkor voltam balek, amikor felszedtem. A fenébe… - dohogott, és nagyot kortyolt a poharából.
- Persze, ezt meg is mondtad neki, mi?
- Naná! - bólintott vigyorogva.
A fejemet csóváltam, aztán még vagy félórát beszélgettünk a ránk váró feladatról. A kint élő, falusi nemzetiségiek helyzetéről kellett beszámolnunk, s egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek a feladat, mert a hegyvidéken háromféle náció fordult elő, köztük a miénk is. Ráadásul pár éve már voltak villongások a különböző anyanyelvűek között, - igaz, inkább a városokban. Nem tudhattuk tehát előre, hol fogadnak majd bennünket rokonszenvvel, és hol ellenségesen. Abban egyetértettünk Alex-szel, hogy nem riadunk vissza semmilyen fenyegetéstől, a riportfilmet minden körülmények között leforgatjuk. Ennyiben maradtunk, aztán valamikor kora hajnalban, a fotelokban félig lecsúszva elaludtunk. Természetesen a reggeli indulás négy órát csúszott…
- Alex sokat próbált terepjáróján keltünk útra. Kora délután átkeltünk a határon, ahonnan még vagy háromszázötven kilométer várt ránk délkeletnek. Május vége volt, derűs, napfényes idő, az égbolt tengerében gömbölydedre olvadt jéghegyek, élesen körvonalazott, hófehér gomolypárnák úsztak. A táj itt más volt, mint felénk. Melegen vibráló alföldjeinkkel, sárguló, lankás dombjainkkal ellentétben hűvös leheletű acélkék hegyek meredeztek körben mindenütt, dús erdőkkel, fenyves gallérokkal és sziklasapkákkal.
Órákig autóztunk, beszélgetve, nézelődve, felfelé haladva a mind meredekebb, hórihorgas, megkövült óriásoknak tűnő ormok felé. Amikor már azt hittem, hogy egész a csúcsig kapaszkodtunk, az út mellett egy fából ácsolt kis kápolnát pillantottunk meg. Alex megállt, mert Kotnyeles mindenáron le akarta filmezni. Hűs szél lengedezett, ami felüdített amint kiszálltunk, és ha eszembe jut, még mindig az orromban, a tüdőmben érzem azt a friss hegyi levegőt. A magasba kígyózó, tekervényes szerpentin szalagja innen már lefelé vitt minket, az út menti fák között itt-ott görgeteg fehérlett, a táblák kőomlás-veszélyre figyelmeztettek. Hamarosan megpillantottam az első háztetőket, rézsút lent a távolban.
Közeledtünk. Ahogy a hegyek és a szél is sugallták, - tartózkodó, hűvös fogadtatásra számítottunk. Az első ház egy kocsma és fogadó, a hegyoldal aljában, terebélyes, lapos sziklatömbre épült, mely a faluhoz levezető út mellett nyúlt ki karéjosan. A kevélyen magasodó hegy így öltött nyelvet a szelekkel dacoló, hosszan elnyúló völgyre. Alex bekanyarodott a murvától ropogó, tenyérnyi parkolóba, ahol két kopott mopeden kívül más jármű nem volt. Elpilledve tértünk be egy italra, és még bele sem kóstoltunk, máris pillantások kereszttüzébe kerültünk. Öten voltak odabent, a kicsit kancsal, hórihorgas kocsmárost is beleértve, a négy vendég körbeülte a söntéstől legtávolabbi asztalt. Marcona kinézetük, egyszerű öltözetük ellenére, valahogy mégsem tűntek barátságtalannak. Eleinte csak kíváncsian méregettek bennünket, aztán egyikük Kotnyeles dzsekijére mutatva megszólalt:
- Látom, tévéembléma. Filmesek? Nem akarnak itt, faluban filmezni? - érdeklődött.
Meglepődve néztünk össze, hogy a nyelvünkön szólalt meg, ráadásul egyáltalán nem kötekedő hangsúllyal. Borostás arca és markáns vonásai ellenére volt valami rokonszenves szelídség a tekintetében.
- De igen, itt is. Meg a környéken, a többi faluban. - feleltem széles gesztussal.
- Akkor innen közelebb, mint városból!
A többiek egyetértően bólogattak. Magyaráztuk nekik, hogy már vannak szobáink foglalva a városi szállóban, de ők kötötték az ebet a karóhoz. Törték a nyelvünket, ahogy nyilván mi is az övékét, mégis remekül megértettük egymást. Alex, - aki úgy-ahogy, beszélte a nyelvet, - elmagyarázta nekik, honnan jöttünk, s milyen céllal. Azok csak bólogattak, aztán a borostás vitte a szót közülük.
- Nálunk megszállhatnak. Nagyon olcsó!
Udvariasságát megköszöntük, és az invitálást ismét elhárítottuk azzal, hogy vár a foglalt szállásunk. Ők azonban szívélyes erőszakossággal, most már szinte egymásra licitálva ragaszkodtak ajánlatukhoz. Tétován összenéztünk.
- Mi lenne, ha kipróbálnánk? Aludtunk már bambuszkunyhóban is, nem? -vetettem fel bizalmasan odahajolva társaimhoz.
Kotnyelesnek az ötlet nem nagyon tetszett. Ő nem nagyon fogta vissza magát.
- Hülye vagy?! Ott a kényelmes hotelszoba, ráadásul a holmink is biztonságosabb helyen lenne, mint itt, és különben meg…
Itt elakadt, mert a falusi férfiak mind ráfigyeltek.
- Te ökör, ezek értik mit mondasz! - szűrte neki a foga között Alex. -Különben meg, - ha már itt tartasz, - én is egyetértek azzal, hogy próbáljuk meg. Szép a vidék, ezek pedig kifejezetten vendégszerető népeknek tűnnek.
- Igen, annak tűnnek. A látszat néha csal… - legyintett kedvetlenül Kotnyeles.
Biccentettem a várakozó tekinteteknek. Mindannyian kijöttek velünk a kocsma elé, s mivel ez az épület a falu legmagasabb pontján volt, sorban mind megmutogatták, hol is laknak. A kocsmáros csendben megjegyezte:
- Itt nagyon jó panoráma.
Be kellett látnom, igaza volt, tényleg az egész völgyet be lehetett látni onnan. A falu közepén a fazsindellyel fedett templom feketéllett, akár egy különös, sötét viaszból öntött óriási gyertya, csúcsán fénylő kanóccal. Furcsa érzésem támadt. Mintha hirtelen végigsuhantam volna a csöndes, göröngyös utcákon, érezve a házakból kiáradó ételek, száradó ruhák, mocorgó háziállatok szagát. Abban bizonyos voltam akkor, hogy nyugalmat lelnék bármelyikben. Tényleg nagyon jól esett onnan fentről körbenézni. Nem is nagyon értem, végül miért épp titeket választottalak. Talán, mert a borostásképű azt mondta, vaskos, cserzett ujjával a legtávolabbi házra bökve:
- „Ha meg akar ismerni itteniek, nálunk kezd, enyém házban! Ősöm ezer éve él hegyek között, talán még medvék előtt jött ide.”
Valószínűleg ez a mélyről fakadó, veleszületett büszkeség és magabiztosság tette rokonszenvessé, - vagy az, hogy a társaságból legjobban beszélte a nyelvünket? - csuda tudja. Mindenesetre közöltem Alex-szel, - aki a keskeny körszakállas Kotnyelessel egyetértésben végül a kocsmárosék mellett döntött, - hogy én ennél a famíliánál húzom meg magam. Vállat vontak, azután készségesen levittek újdonsült szállásomra, miközben felhívtam a hotelt és lemondtam a szobafoglalásokat.
Masszív, piros téglából és gyantaszagú vörösfenyőből készült házba költöztem be, a konyha mögötti kisszobába, ahol egyébként két ikerkislány aludt volna. Előttem van, amikor apáddal beléptünk, anyád éppen vasalás közben igazgatta az apró, hímzett ágyneműt. Az ajtónyitásra azonnal megfordult. Hosszú, fekete haját hátul csat fogta össze, arcán már megjelentek az első ráncok, de a tekintete, a szeme élénk és fiatal volt, akár a friss hegyi szellő. Apád mondott neki valamit, - ha jól értettem, hogy vendégük van, és a gyerekeknek kint kell aludniuk, - mire ő bólintott, komoly, de meleg tekintettel rám nézett, s a kezét nyújtotta.
- Ahogy a kormányt fogtam, egy pillanatig az ő vékony, mégis meglepően erős, csontos tenyerét éreztem megint… Ekkor átzökkentem a valóságba. Kereszteződéshez közeledtem, ahol erőteljesen lassítanom kellett, mert hosszú, lámpákkal telitűzdelt kamion kanyarodott ki elém mély brummogással. Előztem, s amikor a kanyarok elnyelték tükrömben izzó fénycsóváit, ismét visszatértem a selymesen folydogáló múltba. - Két apró, feketeszemű, feketehajú lányka nézett rám kicsit gyanakvó, félénk tekintettel. Fonott copfjukban piros masnik, mint maroknyi, csillogó szénben lobbanó kicsiny lángok.
- Előttem vannak sokszor, amikor váratlanul felvillannak a pillanatképek, s az emberi fantázia csodálatos hallucinációt produkálva megszólaltatja bátortalan, mégis kíváncsi, vékonyka hangjukat…
- Nekik a tágas nappaliban akartak megágyazni, egy hatalmas szarvasagancs alatt, patinás, mázas cserépkályha mellé. Mondtam, hogy nekem tökéletesen megfelel a nappali is, de szüleid arra hivatkoztak, hogy zavarna, ha éjszaka járkálnának, és higgyem el, így mindenkinek jobb lesz. Segítettem hát a két kiságyat kiemelni a puritánul berendezett kis helyiségből.
Akkor léptél elő a szomszéd szobából. Kérdőn apádra néztél, aztán rám, mélyen, úgy, hogy szinte beleborzongtam a gyönyörűségbe… Mintha a hegyek évmilliókon át rejtegettek volna valami megfoghatatlan csodát, ami most kibomlott egy emberi lény pillantásában, halvány mosolyában, varázslatos kisugárzásában. Letaglózó élmény volt, amit addig még soha nem éltem át, s mivel teljesen váratlanul ért, rendkívül feszélyezett. Úgy éreztem, vigyáznom kell, hogy a bemutatkozásnál ne vegyék észre zavaromat, mert az arcom bizsergett, -erre határozottan emlékszem. Talán sikerült, -nem tudom… Láttam viszont valamit a hosszú fekete szempillák alatt, a jáspisfényű íriszek mögött, ami azt súgta, én sem vagyok közömbös számodra. Hirtelen mindennél jobban kívántam, hogy ne legyél férjnél, és ne legyen senkid, s csak egy szemernyi esélyt kapjak a sorstól. Visszamentél a szobádba, apád pedig intett, hogy menjek vele, megmutatja a szobámat. Akkor már persze kifejezetten örültem, és kivételes szerencsének tekintettem, hogy a házatokat választottam szállásomul. A fekhelyem nagyapád faragott ágya lett, amit szintén segítettem átcipelni szüleid hálószobájából.
- Ebben fog aludni, mint medve télen! - mondta anyád mosolyogva a nyelvünkön, amikor behozta nekem az erdei avar illatára emlékeztető ágyneműt. - Ha kész, jön vacsora! - invitált.
Megköszöntem, s miután kiment, az egyik degeszre tömött táskámat belöktem az ágy alá. A másikból előkotorásztam a tárcámat, aztán hagytam elillanni a gyanakvást, és visszaraktam ugyanoda. Éppen az ingeimet pakoltam ki, amikor felcsipogott a telefonom. Kotnyeles volt az.
- Na, milyen a viskó?
- Ne szóld le, ez nem viskó! Egyébként remek, és nagyon hangulatos.
- Aha! A völgyben. Ha jön az árvíz, ott döglesz meg! Különben lemennénk megnézni. Már elkezdtünk itt filmezni, felvettem pár remek snittet a faluról is, meg nyomtunk egy rövid riportot a kocsmárossal. Folytatnánk ott, nálatok, ha nem zavarunk…
- Szerintem jöhettek, de azért még rákérdezek. Most készülök vacsorázni velük. Azért nem ártana, ha nem maradnátok sokáig. Hátha jön az árvíz… És persze, ne éljünk vissza a vendégszeretettel már az első napon…
- Jó, jó, ne idegeskedj! Villáminterjú lesz. Ismered a szitut, amíg Alex kettőt kérdez, én leforgatok egy akciófilmet. Szólj, ha indulhatunk!
- Rendben.
Az első vacsora alatt többet megtudtam a népedről, mint gondoltam. Jóízűen falatoztam a pörkölthöz hasonló, pikánsan fűszeres ételből, és közben elmondtam én is néhány érdekes történetet, amit más országokban hallottam az itt élőkről.
- Méghogy medvetejet iszunk temetés után?! Micsoda baromság! - háborgott apád. Akkor még anyád ott ült az asztalnál, pogácsával kínált, amiből ő maga is elrágcsált néhányat, s a szégyenletes koholmányt hallva a fejét csóválta. Te a két kishúgoddal voltál elfoglalva, - rémlik, hogy egyikük magára borította a porcióját.
-Igen, igen, - folytattam, - sajnos előfordulnak ehhez hasonló, barbár hagyományokat emlegető mendemondák, mert a gazdagabb népek polgárai közül néhányan azt hiszik, a szegényebbek ostobábbak is. Pedig ez nem igaz.
Nem szóltak semmit, csak apád ráncolta a szemöldökét. Már bántam, hogy ilyesmivel előhozakodtam. Másra tereltem a szót.
- Három gyerekük van?
- Nem, van fiúnk is. Ő másik faluban lakik feleséggel. Bányánál dolgozik, ahol az uram. Bányamérnök.- felelte büszke hangsúllyal anyád.
Rád pillantott, s folytatta: - A nagylányunk egyetemista. A kicsik, - mutatott a kályha előtt játszadozó kislányokra, - jövőre mennek iskolába.
Olyan szeretettel nézett rájuk, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Apád bort töltött a poharamba, és a faluról kezdett beszélni. Talán észre sem vette, átváltott az anyanyelvére, amiből néha bizony nem sokat értettem, de nem zavart.
Ahogy telt az idő, egyre inkább érdekelt mindaz, amit a hagyományokról, a falu történelméről mondtak el nekem, és közben majdnem elfeledkeztem a Kotnyelesnek tett ígéretről. Rákérdeztem, mire apád megtörölte keze fejével a bajuszát, aztán széles gesztussal, mosolyogva nyelvet váltott:
- Jöjjenek! Jöjjenek! Itt filmez engem, ház, család. Kapnak vacsora. Beszélgetünk mindenről!
Az említett villáminterjúból éjfélbe nyúló beszélgetés lett. Alexnek és Kotnyelesnek is bőven jutott a vacsorából, aztán egy csokorba ültek a házigazdával az asztalfőnél, s ittak a házi pálinkából minek hatására mindjárt fene nagy étvágyuk támadt a filmezésre. Próbáltam kimaradni az italozásból, annál is inkább, mert az asztalnál még mindig ott ültél, a hangoskodó férfiaktól távolabb, velem szemközt. Anyád már elment, készült lefektetni a két kislányt. Az idegen férfiak kezdetben alig leplezetten megbámultak, aztán apádat faggatták erről-arról, miközben Kotnyeles, - nevéhez méltón, - semmiről sem akart lemaradni kamerájával. Szokásos fintoraival sürgött-forgott, vette a beszélgetést, arcátlanul hosszan téged, majd a patinás, érett faillatú, matt faragott bútorokat, a falakra kirakott prémeket. Hagytam érvényesülni, ezúttal szerencsére nem hiányoztak az instrukcióim, amik közül talán első lett volna, hogy tegye vissza az objektívsapkát…
Anyád elvitte a kislányokat fürdetni, így zavartalanul élvezhettem látványodat. Különös érzés fogott el amint néztelek, s már nem próbáltam óvatos lenni, rejtegetni a tüzet, ami fellobbant bennem. Hosszasan időztem a szemeidben, émelygős boldogsággal. Míg a többiek a szesztől bódultak, én a pillantásaidtól részegültem.
- Első éves vagy? - kérdeztem. Mosolyogva ingattad a fejed.
- Második éve tanulok a városi egyetemen. - válaszoltad tökéletes kiejtéssel a mi nyelvünkön.
Arra ugyan számítottam, hogy esetleg áttérhetünk az angolra, de ez a fordulat alaposan meglepett.
- Ebben a faluban talán nincs is nemzetiség. Meglep, hogy vannak, akik egész jól beszélik a nyelvünket.
- Igen. - mosolyodott el. - Ismernek az itteniek pár szót. A környéken azért élnek nemzetiségiek. A bányánál is dolgoznak, - ezt biztos tudod, - és ragad ránk valami.
-Mégis, hol tanultad meg a nyelvünket ilyen jól? - kérdeztem, ami alig ért el hozzád, mert a társaság többi része harsányan felnevetett.
- Kóstol! - nyújtott felém egy pohárral apád, amit udvariasan elhárítottam.
- Köszönöm! Igazán nagyon köszönöm, de nekem elég.
- Na, na! Igyon, én lesz hamarosan papa! Nagypapa!
- Igen? - kérdeztem az ő nyelvén.
Ő is váltott.
- Bizony, a fiaméknál nemsokára baba születik! Igyunk egyet!
- Egye kutya! -mondtam félig magamnak, és intettem, hogy jöhet.
Koccintottam vele, s felhajtottam az italt, ami sisteregve csorgott le a gyomromig. Erős volt, de finom. Persze, ahogy felénk mondják: „Jóból is megárt a sok!”
- Na, még egyet!
- Nem, köszönöm! - ingattam a fejemet, és leraktam a poharat. Erre rántott egyet a vállán, aztán töltött a fiúknak. Megint rád néztem, várva a választ az előbbi kérdésre. Nagyon jó érzés volt a szemedbe nézni, hallgatni kicsit fátyolos hangodat.
- Az egyik nagymamámtól sokat tanultam, de ő már meghalt… Apám is tőle hallotta, amit tud. Aztán az egyetemen sok nemzetiségivel összebarátkoztam, velük mindig az anyanyelvükön próbáltam beszélgetni. Néha még a városi nemzetiségi színházba is együtt mentünk. Kezdetben nem volt nagy élmény, hónapok teltek el, mire igazán megértettem a párbeszédeket.
- Nálunk még nem jártál?
-Egyáltalán nem voltam külföldön. A családunk nem gazdag. Ugye így mondják?
Valahogy nem jött a számra a „szegény” kifejezés, úgy éreztem méltatlan hozzájuk. Egyébként is az volt a véleményem a szegénységről, hogy meglehetősen viszonylagos állapot, s talán csak arra illik igazán, aki fizikailag vagy érzelmileg, szellemileg éhezik. Több esetben találkoztam ugyanis olyan elmaradott vidékeken élő emberekkel, akik halom gyermekük, pár jószáguk, saját kezűleg eszkábált kunyhójuk mellett látszólag nem vágytak semmi egyébre, szinte sugárzott róluk az elégedettség. Pedig sokan arra gondoltak volna, - látva öltözéküket, a nomád viszonyokat, - hogy szegények. Nekem úgy tűnt, egyáltalán nem azok, sőt, a felhőtlen nyugalom, ami ott ült a tekintetükben, majdhogynem irigylésre méltóvá tette őket. Ugyanakkor, a sárgára szikkadt legelők cserepes talaján mezítláb ténfergő, koszlott-ruhás, koplaló, beesett szemű bennszülöttek puszta látványától mintha a torkomra tapadt volna az út kesernyés pora, s már-már szégyelltem, hogy nekem volt szerencsém egy fejlettebb, cinikus világba születni…
Másrészről, az élvezetek tetőpontjára hágott milliomosok között is akadtak jócskán olyanok, akik nem tudták elviselni a sors különös kegyét, és a „bőségtáltól” megcsömörlötten, az alkoholizmus áporodott, torzan vigyorgó álarcába bújtak, vagy a heroin hunyorgott víziók tócsájává posványosodott szemgödrükben. Másféle szegények voltak ők, a lelki, szellemi éhezők, akik reszkető kezekkel kotorásztak az élet iszapjában, már nem is emlékezve arra, hogy valaha volt egy felszín, ahol másokkal együtt ott lebeghettek felszabadultan, úszhattak a boldogság hullámai és a kudarcok örvényei között…
Szóval ezekre az emberekre talán illik a „szegény” jelző.
- Igen, így mondják. - feleltem.
Nem sokáig beszélgethettünk. Ittál még valamit, -talán egy pohár tejet, - aztán jóéjszakát kívánva a társaságnak a szobádba indultál. Ahogy utánad néztem, amint farmernadrágos, formás lábaid finoman végiglépdelnek a tágas nappalin, a barnán fénylő cserépkályha előtt a rövid folyosóra, amiből a hálószobák nyíltak, - emlékszem, elképzeltelek zuhanyozás közben. Akkor egy pillanatra visszafordultál a szobád ajtajából, s mielőtt lekapcsoltad a folyosó villanyát, még egyszer a szemedbe nézhettem. Azt hiszem, akkor már tudtam, hogy feleségül akarlak venni.
Átültem az asztal másik végébe, a többi férfi közé, akik már erősen kapatosnak tűntek, különösen Kotnyeles, akinek kopasz feje piros paradicsomként virított, a szeme meg keresztbe állt. A kislányokat nem tudom, mikor fektették le, csak arra emlékszem, hogy a jókedvű, de egyre akadozóbb beszélgetés közben egyszer az órámra pillantottam, s utána vettem észre, hogy ott alszanak egymás mellett a kályhánál. Egyikük épp felém fordulva szopogatta apró hüvelykujját, csukott szempillája csak akkor rebbent meg, ha a férfiak beszéde felerősödött.
- Mennetek kéne. - mondtam röviden Alexnek.
Bizonytalanul rám nézett, igazított egyet a szemüvegén és bólogatott.
Kotnyeles már nem filmezett, az arca is ki volt pirosodva, a szakállán babrált ujjaival, s hozzá kábán vigyorgott. Alaposan beszívott.
- A fenébe! - mordultam rá. - Holnap meg tiszta másnapos leszel!
Alex erre felállt és megköszönte a vendéglátást. Egy fokkal emberibb volt a kinézete, mint Kotnyelesnek. Fogta a kamerát és felvett pár rövid snittet a részeg operatőrről.
- Íme, a VTV stábjának oszlopos tagja, kritikus körülmények között! Premier plánban az is megfigyelhető, - közelítek, - szóval, hogy mennyire tönkrevágta a szemeit a sok filmezés.
- Ne, ne csináld, te szemét! - tiltakozott hadonászva Kotnyeles. - Vedd már el tőle! - bámult rám zavaros szemekkel.
- Alex fogta a kameratáskát, a nyakába akasztotta, aztán segített Kotnyelesnek feltápászkodni. A házigazda marasztalta őket, de jobbnak láttam, ha udvariasan lebeszélem erről a kedves, ám kissé meggondolatlan szándékáról. „Vége van.” - mutattam neki Kotnyeles állapotára utalva.
- Reggel korán kell indulnunk! Nyolckor értetek megyek. - mondtam, kifelé kisérve imbolygó kollégáimat.
Kicsit nehezteltem rájuk, mert többet ittak a kelleténél, de apád engesztelő mosollyal veregette a vállamat.
- Hegyi levegő segít! Kitisztít fejet!- mondta.
- Ezeken? Hm. Nincs egy pszichológus a faluban?
Értetlenül pislogott, - nem próbáltam magyarázni az ő nyelvükön, inkább legyintettem, ő pedig a kapuig kísérte Alexékat.
Lezuhanyoztam, és befeküdtem szokatlan, de friss illatú ágyamba. Zavartalan, mély álmom volt.
- Visszakapcsoltam. Áthaladtam egy kisvároson. A főutca kirakatai és reklámfényei, elmosódott színek kavalkádja a zivatar sötét, mindent egybemosó palettáján. Koromfekete fatörzsek, sejtelmes lombok, szürkén, csüggedten ázó szobor, - egy park homályos árnyakkal. A nagytemplomot aranysárga reflektorköd lepte be. Pirosat kaptam. A zebrán csak ketten siettek át, esernyő alatt összebújva. „Összeszokott páros. Mint mi.” - gondoltam.
- Másnap korán ébredtem. Öt óra múlt és a májusi virradat már körülrajzolta a szobában a bútorokat, a mélán ketyegő faliórát, és sápadt árnyakat kent szét a falakon. Az ablakhoz mentem, kitártam, aztán kinyomtam a zsalugátereket. Hideg, friss levegőbe merült az arcom, ami a tüdőmbe áradva felfrissített. A szemem könnybe lábadt a hűvösségtől. Teljes csend és nyugalom lepett be mindent. Ahogy körülnéztem, a látvány teljesen lenyűgözött. Az udvar füvén harmat gyöngyözött, púpos, kék kazlak silbakoltak a metszett gyümölcsfák közt. Mögöttük a falu házai halvány árnyalatokban megfestett díszleteknek tűntek. Távolabb, a hegyoldal felé tágasabb legelő nyúlt el, egészen a meredekre felkapaszkodó, kékeszöld fenyvesig, ahonnan a tökéletes csend illúziójában felsejlett néhány madár alig hallható, mégis tisztán zengő dala. A fenyőerdők nyurga koronáikat mélyre süppedt, világosszürke felhők közé dugták, melyek mintha a fák közül gomolyogtak volna elő, az éjjel varázslatának füstjeként. A hegyormok ezért nem is látszottak, és a völgy így kisebbnek hatott a valóságosnál. Percekig álltam ott, lassú mély lélegzettel, aztán kicsit visszadőltem az ágyra, s rólad ábrándoztam.
A reggeli után, pontban nyolckor megjelentem a kocsmároséknál, ahol Alex és Kotnyeles már indulásra készen vártak. Megkezdtük a munkát. A szomszédos falvakat is végig kellett látogatnunk, különösen azokat, ahol a nemzetiségek nagyobb arányban voltak jelen. Pár nap után úgy gondoltam, egész jó anyagot állítottunk össze. Volt benne folklór, riportok érdekes emberekkel, rövidfilmek a hegyi juhászokról, barlangokról és nyaktörő meredélyekről, ahol a különös formájú szikláknak meghökkentő neveket adtak, s legendák keringtek róluk.
Próbáltuk az embereket faggatni a politikáról, a nemzetiségekkel való bánásmódról is, de érdekes módon szinte minden esetben ugyanoda lyukadtunk ki, - a különféle nációk zavartalan együttélésről beszéltek, miközben ugyanazokat a kritikákat hangoztatták a rossz utakkal, az élelmiszerdrágulással és az emelkedő benzinárakkal kapcsolatban. Ebben az egy kérdésben kudarcot vallottunk, - várakozásainkkal ellentétben, a falvakban nem találtunk említésre érdemes nemzetiségi problémát.
Ahogy teltek a napok, s megismertem a családodat, kezdtem magam otthonosabban érezni. Az ikerlányok egy ellesett civakodásáról készítettem pár rövid snittet, aztán visszajátszottam nekik, amin jókat kacarásztak. Az istállóban ők mutatták meg nekem a kisborjút, magyarázták, hogy nemrég született, simogatták, aztán mindkettő boldogan átölelte a nyakát. Talán ez is filmre került, ha jól emlékszem.
Egyik reggel kimentem veled a hegyoldalba, ahol a gömbölyű, vajszínű birkák legelésztek apró, lassú lépésekkel harapdálva a harsogó zöld füvet. Leültél egy kiálló, lapos sziklára és a családodról beszéltél. Melléd telepedtem, néztelek, s hallgattam, hogy a bátyád, amikor még a szomszéd faluba udvarolt, egyszer verekedésbe keveredett, és eltört az orra.
- Azóta kicsit félreáll neki. - mondtad, s ujjaddal kicsit elnyomtad az orrod, mutatva, hogyan.
Nevettem, aztán megjegyeztem, hogy iker húgaid nagyon hasonlítanak rád.
- Hány évesek?
- Hat. - felelted.
Némi hallgatás után erőt vettem magamon, s megkérdeztem:
- Jársz valakivel? Van barátod? Úgy értem, udvarlód…
- Hát, igen. Volt. Egy hónapja befejeztem vele. Megütött...
Rám pillantottál, kicsit szomorú, kesernyés mosollyal a szád sarkában, én pedig arra gondoltam, hogy ki lehet az a brutális barom, aki ilyen nőt képes megütni?! Aki nőt képes megütni! Hallgattunk. Elnéztél tűnődőn, messze a völgy végébe, és azt hiszem, akkor már átöleltem a derekadat…
Egy hét után, - a tervezettnél pár nappal előbb, - befejeztük a forgatást, s elégedetten készülődtünk az induláshoz. A fiúk eljöttek a kocsmából értem, s mielőtt leértek, megkérdeztem apádtól, hogy mennyit fizessek. Mosolyogva legyintett, de a pillantásából értettem, így szó nélkül a kezébe nyomtam a papírpénzt. Kicsit zavartnak látszott, de megköszönte, és zsebre gyűrte. Tudtam, hogy legszívesebben visszaadná, ám a családjára gondol, és ezért fogadja el. Szerencsére egy pillanattal később beestek társaim. Alex letette a kamerát a hosszú, vaskos lapú tölgyfaasztalra, aztán apáddal megölelték egymást.
Kicsit irigyeltem. Azt hiszem, bizalmasabb viszonyba került vele, mint én. Talán, mert esténként a kocsmárosnál jókat beszélgettek, na, meg nyilván iddogáltak is… Engem akkor már napok óta szinte mardosott a szorongás és a bűntudat, ami a viselkedésemet visszafogottabbá tette. A forgatásokról több esetben ellógtam, hogy a legelő és az erdő találkozásánál egy szikla takarásában találkozzunk. A családodból úgy tűnt, senki nem sejtette titkos pillanatokban sarjadzó viszonyunkat, a vacsoráknál szavak nélkül, a pillantások szférájában folytatott „beszélgetéseinket”. Néha mégis úgy éreztem, esetleg gyanítanak valamit. Az utolsó napon majdnem úgy köszöntem el, mint egy kissrác, aki rossz fát tett a tűzre, s most furdalja a lelkiismeret.
- Jöjjenek megint! - mondta anyád, és búcsúzásul megölelt.
Váratlanul ért ez a közvetlen gesztus, hirtelen zavaromban sután átfogtam a vállát és megpusziltam. Azóta is érzem azt az édeskés, vaníliára emlékeztető illatot, ha rágondolok.
Bedobáltam táskáimat a terepjáróba, búcsút intettem a ház előtt ácsorgó szüleidnek, aztán bepattantam az anyósülésre. Téged nem láttalak, de már tudtam, hogy miért.
Alex vezetett, s amikor a völgyből a szerpentin kanyargóin kaptatott felfelé, egyszerre igencsak meghökkent. Ott ácsorogtál sporttáskával a válladon az egyik kanyar után, és rá kellett kiáltanom, hogy álljon meg, különben a meglepetéstől elbambultan otthagyott volna. Komor, füstszínű felhők lepték be mögöttünk a hegyvonulatot, és suta módon a közelgő esővel magyaráztam a váratlan stoppolást.
- Mit akar? Most vigyem vissza? - nézett rád, aztán rám értetlenül.
- Nem. Menjünk tovább.
Alex úgy bámult, mint drogbáró a porcukorra. Aztán végre leesett neki. Természetesen tudott a viszonyunkról, ám arról, hogy elszöksz velem, nem is álmodott. Pár nappal azelőtt, - megjegyzem, - én sem.
- Tudják a szülei? - kérdezte.
- Nem, de elég nagy már, hogy maga döntsön. -feleltem határozottan, s kiugrottam, hogy holmidat bedobjam az elképedt Kotnyeles mögé. Megcsókoltalak, és az útleveledről kérdeztelek.
- Itt van az is a táskában! - mondtad mosolyogva, s Kotnyeles nem kis megrökönyödésére bepattantál mellé a hátsó ülésre.
Amikor Alex teljesen felfogta, valójában mi a szándékunk, keményen összerúgta velem a port, aztán azt kiabálta:
- Nem érdekel, mit csinálsz, de ha utánunk jönnek, hogy felkoncoljanak, én kíméletlenül katapultálni foglak a kocsiból, abban biztos lehetsz! Hehh! Ezt nem hiszem el! Nem is ismered a kiscsajt!
- De igen, elég jól ismerjük egymást. - felelted nyugodt hangon, mire Alexnek torkán akadt az indulat.
Azért három órával később, a határt átlépve még morgolódott egy sort:
- Micsoda felelőtlen marhák, az ész megáll!...
- Hazavittelek, s úgy éltünk napokig, mintha fergeteges nászúton lennénk. Aztán többször telefonáltál a családodnak, de úgy vettem észre, hogy nem bocsátották meg, amiért ilyen könnyelműen meglógtál velem. Töprengtem, talán helyesebb lenne együtt visszamennünk és illő módon letudni a dolgot, ám ez végül mindig csak ábránd maradt.
Kollégáim sem emésztették meg egykönnyen fura kalandunkat. Alex két hétig került, ahol tudott, aztán pár napra rá, a te kérésednek végül engedett, és elfogadta a felkérésünket. Elegánsabb tanút keresve sem találhattunk volna az esküvőnkhöz. Azért nem hagyhattam ki, hogy a kocsiban odafelé ne ugrassam.
- Hallottad? Kongóba küldenek minket a jövő hónapban, úgyhogy most rajtad a sor a nősüléssel.
„Kotnyeles” harsányan röhögött, aztán lefilmezte a kézfogót.
Egy év múlva már kifogástalanul beszélted a nyelvünket, és együtt örültünk, amikor felvettek a főiskolára, operatőr szakra.
- Veszélyben az állásom! - kommentálta az eseményt Kotnyeles, amikor tudomására jutott.
A veszedelem azonban egész máshol leselkedett, esze ágában nem volt Kotnyeles hivatására támadni…
- Több mint két éve éltünk együtt, boldog házasságban, amikor hazádból nyugtalanító hírek érkeztek, és az egyik tudósító csoportunk is a környékre utazott, hogy helyszíni forgatással számoljon be a zavargásokról. Láttam rajtad, hogy mélyen felkavarnak ezek az események, és észrevettem, hogy szinte állandóan figyeled a tévécsatornák híradásait.
Kapcsolatunk mézében az első keserű csepp volt, hogy a kezdettől fogva rendszeresen küldözgetett leveleidre mind ritkábban jött válasz, a családodról pedig már szándékosan kerültük a beszélgetést. Hibáztattam magam, amiért nem mentünk vissza korábban, s most a kritikus állapotok miatt ezt tovább kell halogatnunk.
- Őrültek! Idióta barmok! - kiabáltad, látva, hogy a felelőtlen és elvakult politikusok miként fordítják szembe a nemrég még békében egymás mellett élőket.
A városok utcáin páncélosok vonultak fel, köveket hajigáló, husángokkal hadonászó, üvöltöző civilek csaptak össze, akiket azután vízágyúkkal próbáltak oszlatni. Valami szörnyűség készülődött, mozgolódott a felszín alatt, akár a gőzölgő, morgolódó vulkán kitörés előtt. Nem akartam megvárni, míg teljesen morózussá és fásulttá válsz, idegileg felőrlődsz.
- Menjünk el pár napra a tavakhoz. Talán addigra elcsitulnak a problémák. - indítványoztam tettetett meggyőződéssel.
Töprengve néztél rám, összeráncolt szemöldökkel, aggodalmasan.
- Felhívtam apámat. Azt mondta, a bátyámat behívták a hadseregbe.
- Ez csak olyan szokásos mozgósítás lehet. Lehűlnek a kedélyek, aztán megy minden, mint azelőtt. Akkor majd meglátogatjuk őket, jó?
Átöleltelek, szorosan, bíztatón, hogy érezd, melletted vagyok.
- Minden rendbe jön, meglátod. - súgtam a füledbe.
Sajnos, óriásit tévedtem. Amikor négy hét után hazatértünk, odaát már javában állt a bál. Két szomszéd állam csapott össze, a hazádban lévő nemzetiségi területek hovatartozása miatt. A kezdeti zavargás így fajult véres háborúvá, a hegyekben pedig egyenlőtlen erők vérre menő küzdelmévé. A visszaszorult nemzetiségi gerillacsapatok egyre elkeseredettebb akciókra kényszerültek, s őrjöngő bosszúvágyukat gyakran az ártatlan polgári lakosokon élték ki.
Amikor az én népemhez tartozók kerültek szembe a tiétekkel, akkor már én is átkozódtam, de csak magamban, vagy ha nem hallotta senki. Imádkoztam, nehogy a hazám beavatkozzon a háborúba…
Minden este magadba fordultan zokogva találtalak, és tudtam, hogy megint láttad azon a rohadt tévén a ropogva rángatózó gépfegyvereket, az elkínzott arccal menekülők zilált csoportjait, a szétdobált bábukként heverő halottakat. Mindent megtettem, hogy elhatároljalak ettől a távoli pokoltól, de rá kellett jönnöm, hogy ez a pokol most már ott van benned, és képtelen vagyok kitépni onnan.
Kiszálltam a forgatócsoportból, mert többet akartam veled lenni, viszont beígértek egy tervezett állandó műsort a stúdiónál.
- Remélem, ez nem végleges. - jegyezte meg Alex, amikor elmondtam neki.
- Persze, hogy nem. De most nincs más megoldás. Lehet, hogy még ezt a műsort sem vállalom majd be…
- Azért jól megvagytok? - érdeklődött visszafogottan.
Értettem mire céloz.
- Amilyen rohadt a helyzet, ahhoz képest elég jól.
Fogalmunk sincs, mi lehet a családjával. Hm. Nem tudom, mit mondhatnék neki, mivel tarthatnám benne a lelket igazán. Szeretjük egymást, mégis egyre kevesebbet beszélgetünk. Ráadásul most már ellenségek is lettünk…Persze csak képletesen, szóval érted?…
- Hm. Mindennek az a mocsok politika az oka. Akik megkeverik a kotyvalékot, azoknak nem árt. Mindig másokkal itatják. A legnagyobb tragédia, hogy a többség be is vedeli.
Legyintett.
- Talán nemsokára mégis vége lesz…- mondta lehangoltan.
- Nem tudom. Néha kedvem lenne elhúzni innen messzire, ahol hetekig lehet dolgozni, mondjuk a maorik szokásain, vagy Patagónia völgyeiben, vagy mit tudom én…
- Nem csodálom. Egy biztos, - mi visszavárunk. - mondta végül. Kotnyeles helyeslően bólogatott hozzá.
- A legvéresebb harcok napjaiban egy este elém álltál. Jó ideje alig ettél, lefogytál, a szemed táskás volt és vörös, de valami különös elszántság, szinte ijesztő, kíméletlen dac parázslott benne.
- Semmit sem tudok a családomról. Haza akarok menni. - mondtad olyan nyugodtan és hidegen, hogy szinte beleborzongtam.
- Ez képtelenség. - bújt ki a torkomból egy ismeretlen hang.
Két kis húgod arca rémlett fel előttem, és alig bírtam úrrá lenni iszonyú rettegésemen. Tusakodva az érzéssel, az eltökélt szándékkal, hogy mindenben együtt érezzek, lélegezzek és lépjek veled, próbáltam megmagyarázni, miért lehetetlen oda jutnunk, de nem figyeltél rám.
Öt napon keresztül tartott a hisztéria, minek során már magam is az idegösszeomlás határán voltam. Aztán, mintegy varázsütésre, megváltoztál. Nem követelőztél őrjöngve, de nem is szóltál hozzám. Néma, lappangó ellenségem lettél… Látszólagos nyugalmad alatt éreztem a lelket emésztő izzó üszköt, és már majdnem azon voltam, hogy kimondjam, - „Igen, utazzunk oda, bánom is én, át a határzáron, egyenesen neki a golyózápornak, bele az aknákba!” - amikor egy délután váratlanul felhívtál a stúdióban.
- Gyere haza, kérlek, szeretnék veled megbeszélni valami fontosat!
- Megpróbálom. De mi van? Mi történt?
Nem árultál el többet. Azt hittem valami baj van, ezért rohantam, s valósággal betörtem a szobaajtót.
A fotelben ültél, öledben egy apró, fekete copfos lánykával, és valami bugyuta mesét néztetek a tévén. Először fel sem fogtam a helyzet abszurditását.
- Mi baj van? -kérdeztem, - És ki ez a kislány?
Nem kis megrökönyödésemre előadtad, hogy hetek óta tagja vagy egy háborús menekülteket támogató szervezetnek. Meglepetésemben és zavaromban azonnal beleegyeztem, hogy örökbe fogadjuk az átmenekített gyermeket, bár egy dologban egészen biztos voltam, - meghibbantam. Ha meg mégsem, akkor meg fogok, mire végig csúszom-mászom a bürokrácia nyálkás lövészárkát ez ügyben.
- Mirnának hívják. - mondtad.
-Hm. Aranyos. Mégis, hogy került ide? - kérdeztem.
Hülyén éreztem magam. Odamentem a bárszekrényhez és töltöttem egy whiskyt. Rád néztem kérdőn, de intettél, hogy nem kérsz.
- Egy hete érkezett a városba két szökött családdal, de nem az övék. Képzeld, úgy találták, a falum közelében, az út mellett üldögélt szegényke. Azt mondták, ha a faluból jött, akkor isteni csoda, hogy túlélte. A falunk… A falunkból alig maradt valami…
Elsírtad magad, a kerekszemű pici lány pedig még szorosabban bújt hozzád. Felhajtottam az italt, az ereje végigbizsergetett belül, aztán leraktam a poharat. Odaléptem, a fejedet simogattam, letérdepeltem, és az arcodat csókolgattam vigasztalón, miközben átkoztam ostoba, tehetetlen helyzetünket.
Erősen hittem, hogy lelkileg kicsit erősít majd téged, ezért megpróbáltam a lehetetlent, soron kívül hivatalossá tenni az örökbefogadást. Hetente öregedtem egy évet, de végül sikerült.
A két és fél - három év körüli, feketeszemű, riadt tekintetű kislány kezdeti félénksége, zárkózottsága idővel feloldódott, és sikerült vele megtanítanunk pár szót. Játékokat vettünk neki, de a babákat furcsa módon kerülte, azokkal nem játszott. Mintha kellemetlen élmény, vagy emlék kötődött volna hozzájuk.
Idővel kicsit megkönnyebbültem, mert ez a gyermek kihúzott bennünket abból a kátyúból, amiben már majdnem megfulladtunk. Ugyanakkor továbbra is bennem vájkált, döfködött az iszonyú gondolat, hogy a családod odaveszett. Szeretetben nevelgettük a kicsi Mirnát, de mind a ketten tudtuk, hogy megváltoztunk. Titkos, rejtett gyászt hordoztunk magunkban, ami fekete lepel volt mosolyunkon, s a részvét suhanó érintése bennünk minden ölelésnél.
- Hónapok teltek el, a háború véget ért. Pontosan nem is tudom mikor. Talán nem egy csapásra, hanem lassan, fokozatosan. Nemzetközi békefenntartó csapatok vonultak be az országba, és a két szembenálló fél aláírta a fegyverszünetet. Elhatároztam, hogy amint lehet, odautazunk, megkeressük a családodat, s végre megint gondtalan, nyugodt életünk lesz, mint kezdetben.
Pár nappal később már kifejezett jókedvvel indultam a stúdióba, de még félúton sem jártam, amikor felhívtál. A hangod idegesen remegett.
- Azonnal gyere, Mirnát baleset érte!
Rögtön a kórházhoz hajtottam, és lélekszakadva rohantam fel az intenzívre. A folyosón az ablaknál találtalak, lehorgasztott fejjel, és az ijedtség belém hasított, mert azt hittem Mirna meghalt. Átöleltelek, s a szorításban éreztem, hogy bújik át a ruhán a néma zokogás rángása.
- Mi történt? - kérdeztem egészen halkan.
- Nem is tudom… a járdán voltunk, egy pillanat volt…a kocsi elsodorta…
- Ön az édesapja? - hangzott váratlanul a hátam mögül.
Megfordultunk, szinte egyszerre az orvos felé. Szemüveges, erősen kopaszodó, de meglepően fiatalnak látszó doki állt előttünk, akinek a szakálla majdnem olyan volt, mint Kotnyelesnek. Kérdésekor különös érzés futott át rajtam. Úgy tűnt sokára mondtam ki a választ.
- Igen.
- Nos, a kislányon azonnali műtétet kell végeznünk, csak így van esélye az életben maradásra…
- A feje? Mi van a fejével?! - kérdezted szinte követelőzőn.
- Azt is megütötte, de szerencsére nem komoly. A bal lába és a bal karja törött el, belső vérzése miatt pedig nagyon sok vért vesztett. Sajnos most ez a legnagyobb probléma. A vére ugyanis egészen különleges, és pontosan megegyező faktorú illetve összetételű vérből csak egészen minimális mennyiségünk van...
- És ez mit jelent? Más kórházaktól, klinikáktól nem lehet beszerezni? - kérdeztem.
Az orvos a fejét csóválta.
- Természetesen már próbáltuk, de amint mondtam, rendkívül különleges vérről van szó… Önöktől viszont van esély rá, hogy nyerjünk annyit, amennyire szükségünk lenne. Van testvére a kislánynak?
- Nincsen. - felelted.
Önkéntelenül egymásra pillantottunk, s tudtam, hogy ugyanazt érzed, amit én, - iszonyú félelmet, a tehetetlenség kínzó, zsibbasztó szorítását a szívedben. Akkor vettem csak észre, hogy ujjaid mélyen a kezembe vájnak. Még most is fülembe csengnek az orvos szavai, és emlékszem, magamban mennyire átkoztam, hogy nem én vagyok a valódi apa.
Nehéz volt, - talán egy percig is képtelenségnek tűnt, - végül kimondtam helyetted is, hogy mások a vér szerinti szülők. Mintha a halálos ítéletét mondtam volna ki. Az orvos homlokán ráncokba szaladt a válasz, szája kicsit összeszorult, de nem szólt semmit. Csüggedten megfordult és elsietett, te pedig hirtelen, szó nélkül utána rohantál. Nem tudtam, mit akarsz tőle, és csak tétován ácsorogtam még akkor is, amikor már nem láttalak sehol. Mikor megtaláltalak éppen vért vettek tőled. A laborban aztán kiderült, hogy a véred egyezik a kislányéval, és akkor teljesen ledöbbenten azt gondoltam, hogy ez fantasztikus véletlen. Ma már azt mondom, mennyei gondviselés. Mirna a te véredtől maradt életben, s ez igazi csoda volt.
- Hetekkel később a lányunk teljesen felépült, én pedig vettem egy kis vitorlást, és minden héten kihajóztunk a nyílt vizekre. Tanítgattalak benneteket horgászni, ami nem volt könnyű a komolytalan hozzáállásotok mellett. A csalit szanaszét dobáltátok, a hajad tele volt lisztkukaccal, s mire észbe kaptunk, Mirna a kifogott halakat visszadobálta a vízbe. Elköszönt tőlük, és vékonyka hangján azt mondta:
- Éljetek boldogan, szabadon halacskák!
Alkonyatkor behajóztunk. A fátyolfelhők sápadt, lila leplekké foszlottak, lassan szétterültek a narancsszínű horizont felett, s mi a fedélzeten ülve halkan beszélgettünk, mert Mirna ott aludt el az öledbe dőlve. Finoman, gyengéden simogattad a fejecskéjét, engem valósággal meghatott, hogy mennyire szereted őt. Most már tényleg a véred volt, s különös módon azt éreztem, hogy az enyém is.
- Jó érzés szeretni, ugye? - kérdeztem súgva, aztán óvatosan megcsókoltam a pici homlokot. Nem feleltél, de a szemedből olvastam a választ.
- Amikor először felvetetted, hogy végeztessünk génvizsgálatot, azt hittem csupán hirtelen támadt ötlet, amit majd elfelejtesz, de tévedtem. Ahányszor csak tehetted, unszoltál. Azt is mondtad több alkalommal, hogy szerinted nincs kizárva, hogy a kislány a családodból való.
- Kérdezted már a családja felől? - néztem rád komolyan.- Mert én többször megpróbáltam, de soha nem mondott egy mukkot se. Talán neked elárult valamit, amiből kiderülhet a származása.
- Nem. Nekem sem mondott semmit. Egyszer faggattam az anyjáról, hogy volt -e anyajegy az arcán, és akkor bólogatott. De aztán sírni kezdett, alig tudtam megvigasztalni.
- Hm. Szóval a génvizsgálattól vársz megerősítést, hogy a rokonod Mirna?
- Igen. Egyébként a sógornőmnek is volt az arcán egy jellegzetes anyajegy…
Ez tényleg nyomós érvnek tűnt, hogy belássam, a nagynénje vagy a gyereknek. Két héttel később megkaptuk a génvizsgálat eredményét. Meggyőzőnek tűnt, én kicsit mégis kétkedtem.
- Szóval, ezek szerint a bátyád kislánya? Hm. Ezek a vizsgálatok sem biztosak, mert…
Közbevágtál.
- Viszont én biztos vagyok benne! Különben meg úgy beszélsz, mintha neked számítana! Ugye, nem?! A te szemedben csupán egy kislány a sok közül! Neked élnek a rokonaid, de nekem érzem, hogy csak ő maradt, meg az átkozott vízióim a falumról, amiktől lassan becsavarodok! Még mindig nem hiszed, hogy az isten hagyott nekem egy kicsi morzsát, egy cseppnyi vért a családomból?! Ha eddig nem tettük meg, akkor legalább most menjünk oda, nézzünk körül! Biztosan találunk valakit, aki felismeri a kislányt...
Megdöbbentem, mert olyan elszántsággal, olyan felhevülten néztél rám, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. Töltöttem egy pohárka gint és felhajtottam. Tudtam, ha most visszapörgethetném az időt, akkor habozás nélkül indulnék a falutokba, és az sem érdekelne, ha félúton belém eresztenének egy sorozatot. Gyávának és érzéketlennek éreztem magam, a bűnös tétlenség kegyencének, aki karba tett kézzel nézte végig, ahogy a feleségét megkínozzák. Talán, ha csak egyszer láttad volna őket, talán ha még ki tudtuk volna hozni mindnyájukat valahogyan… De én elvettem tőled még azt az icipici lehetőséget is. Utáltam magam, és hallgattam, te pedig nem említetted többet a dolgot.
Amikor két hét kemény depressziómból kivetkőztem, s teleizzadt göncként ledobtam magamról a torkomon csimpaszkodó önváddal együtt, szó nélkül bepakoltam az autóba. Percek alatt végeztem, és odaálltam eléd a nappaliban. A fotelban ültetek, Mirna az öledben. Valami mesekönyvből olvastál neki, abból néztél fel rám kicsit furcsán, szomorú, megfáradt tekintettel.
- Indulhatunk? - kérdeztem. Nem válaszoltál, csak letetted a könyvet, aztán Mirnát, felkeltél a fotelból, és szorosan átöleltél.
* Tikkasztó, meleg nyár volt. A kocsi klímája a határnál kilehelte a lelkét, így már nem csak a feszült hallgatástól izzadtam tovább. A mediterrán cédrusokról kabócák hada harsogta tele a vibráló levegőt, miközben literszám nyakaltuk a jeges üdítőket. Késő délutánra, a hegyvidékre érve kicsit enyhült a levegő, és egy pihenőre megálltunk. Mirnának álnok módon nem árultuk el, hová megyünk, és ezzel talán hibát követtünk el. Már a hegyek puszta látványától is feszültebbé vált, de amint kiszálltunk és körbenézett, az arca megváltozott. Mintha az ismerős hegyek kékes-zöld erdőiből, a gyantaszagú szellőből az emlékek illatát szívta volna magába. Fájdalom és szomorúság gyűlt meg a szemeiben, mintha sírás kerülgetné, amit mégis iszonyú önuralommal magába fojtana…
Közeledtünk. Beszéltél hozzá, de ő csak hallgatagon nézett kifelé a távolba. A már ismerős, tekergőző szerpentinek vittek minket egyre feljebb, mind közelebb a faludhoz, s délutánra már elértük az első településeket a hegyekben. Amikor az egyik falun keresztülhajtottam, szörnyűséges kép tárult elénk. Szétlőtt házak, romok, s a kormos falak közül, mint oszló tetemből a csontok, elszenesedett gerendák, meghajlott vasrudak meredeztek. Lefektetted Mirnát a hátsó ülésen, hogy ne lássa, de ő leselkedett. Emlékszem, akkor valami hideg borzongás bujkált bennem, és egy pillanatra felrémlett, hogy talán mégis hibáztam, mégsem kellett volna idejönni. A falut elhagyva lelassítottam. Mintha olvastál volna a gondolataimban, határozottan, élesen rám szóltál.
- Menjünk! Ha már idáig eljöttünk, látnom kell!
Ez felrázott, s arcomba öntött hidegvízként hatott akkor rám. Kisvártatva a békefenntartók katonái állítottak meg bennünket, mielőtt áthaladtunk egy helyreállított hídon. Ketten ácsorogtak az ideiglenes szállásuknak berendezett, lövésektől agyonluggatott falu kis ház előtt.
A szivarozó őrmester belenézett az okmányainkba, s összeráncolt szemöldökkel méregetett minket, különösen téged, és a gyereket.
- Hová tartanak?
- A következő faluig megyünk. - feleltem.
Két rövidet szippantott, majd visszaadta az útleveleket. Fürkésző, szúrós pillantást vetett rám.
- Van ott valakijük?
- Igen, a feleségem családja…
- Tudniuk kell, - hajolt közelebb, - csak kevesen maradtak a faluban. A többség elmenekült, vagy meghalt, amikor az offenzíva ideért. Errefelé voltak a legkeményebb összecsapások. Várják magukat?
- Nem tudjuk…
Pár pillanatig hallgatott, pöfékelt egyet, aztán így szólt:
- Sehol ne térjenek le az útról! Ha odaérnek, csak a köves utakon haladjanak, és eszükbe ne jusson a falun kívül csatangolni! A fontosabb utakat már mentesítettük, de senki nem tudja, mekkora terület van még aláaknázva. Főleg a gyerekek, -fejével Mirna felé intett, - vannak veszélyben, mert szaladgálnak, elkószálnak, és nem figyelnek rájuk.
- Odafigyelünk rá. Csak megnézzük a családot, és megyünk is vissza. - mondtam.
- Rendben. Viszlát! - intett. Megfordult, és géppisztolyos társa kíséretében visszabandukolt a viskóhoz.
Amikor a faludhoz értünk, Mirna hangosan felzokogott. Magadhoz ölelted, csitítottad, vigasztaltad, eredménytelenül. Megálltam, átvettem tőled, megpusziltam kis könnyes arcát és járkáltam vele, föl-alá.
- Semmi baj, kicsim! Semmi baj! Csak megnézünk egy házat, és már megyünk is haza. Majd kapsz tőlünk egy aranyos kutyust, tudod olyan fehér, bozontos szőrű, ugatóst, amilyet simogattál otthon, a szakállas, kamerás bácsinál…
A kislány elcsendesedett, rám nézett csillogó, kerek szemeivel, apró kezével letörölte arcáról a könnyet, nagy sóhajjal megremegett és a nyakamhoz bújt. Nyeltem egy nagyot, valójában nem is tudtam, mit is tehetnék most…
Így álldogáltam bent a faluban, az utca közepén, akár egy unalomig ismert, mégis sajátos westernfilm hőse, aki csak arra vár, hogy dolga végeztével végre ellovagolhasson, minél messzebbre. Akkor néztem körül igazán.
A kocsma előtt jöttem el, épp az imént, de mintha akkor még lett volna teteje… Templomtornyot nem láttam. A házak mindenütt tele golyó ütötte lyukakkal, mállottak, kormosak a falak, az ablakok betört üvegekkel, néhol tokostól kidőlve. Csak kevés házon maradt meg a zsindely, azok is megrogytak, helyenként beszakadtak. Az udvarokat, kerteket felverte a gyom, törött cserepek, beomlott kerítések, faldarabok és téglák hevertek az udvarokon, s szinte kilelt a hideg a kihaltság fagyos fuvallatától. Visszaadtam neked Mirnát, aztán beültem, és továbbhajtottam. Lassan, óvatosan kerülgettem az úton tátongó gödröket, miközben néma iszonyattal bámultam a saját groteszk torzóikká vált utcákat. Az egyik épen maradt tetejű, de megtépázott kerítésű és repedt falú ház kapujának támaszkodva, nyeszlett, vékony öregember nézelődött.
- Itt állj meg! Ő a nagybátyám. - szóltál hirtelen.
Lefékeztem, s leállítottam a motort. Kiszálltál, és amikor odaértél, a ráncos képű öreg levette karját, kinyitotta a viharvert kaput, egy pillanatig fürkészőn rád meredt, aztán szorosan megölelt. Nem sokáig beszéltetek. Kiballagott veled az útig, benézett a hátsó ablakon, aztán bólogatva mondott valamit. Nem értettem. Viszont ahogy rám nézett, abból már láttam, hogy vagy a rendszámból, vagy tőled tudja, gyűlölt ellensége vagyok, azok fajtájából való, akik végigtarolták a falut. Megvető, rideg pillantás volt, és úgy néztem vissza rá, mint aki nem érti, pedig nagyon is világos volt, többet mondott vele minden szónál…
Talán el se köszöntél tőle, olyan váratlan hirtelenséggel pattantál vissza a kocsiba. Az öreg utánad kiáltott, hadonászott. Csak akkor figyeltem föl nyomorult ruházatára, a kifakult, könyékig feltűrt ingre, az elnyűtt nadrágra. Kiabált valamit, ha jól értettem, azt, hogy „Ne menj oda!”, - de te csak intettél, én pedig gépiesen a gázra tapostam.
A szemedben lángolt a halálos parancs, ami nem tűrt irgalmat, és fölfalt minden érzelmet. Nem gondolkodtam, csak tettem, amit kívántál, mintha bennem is egy motor zümmögött volna a nagy üresség közepén, ami nem kérdez, nem fontolgat, csak vakon cselekszik. Az utolsó épület volt a cél. Zötykölődtünk a magányos, kíméletlenül közelítő „tankban”, ami most szinte dübörgött a holt falu némaságában. Szemben, a völgy felett fekete felhők gomolyogtak, távoli villámok vibráltak, tompa morajlással. A torkom szárazon sajgott, és valami émelygős viszolygás bujkált bennem, amint megpillantottam egykori házatok iszonyatos torzképét. Megálltam, a kulcsot elfordítottam. Sajgott bennem a csend.
- Mindjárt jövök! - mondta egy színtelen hang. Kiszálltál, s jó darabig csak álltál.
Ottmaradtam a pityergő Mirnával, hátraültem hozzá, átöleltem. Szorosan hozzám bújt, én pedig…
…képzeletben elindulok veled, befelé a romhalmazba. -
A falak meggörbülve úgy festenek, mint agyonszaggatott, összegyűrt, hatalmas rongyok, a kerítés eldőlt, az ablakok kiszakadva.
Belépsz a kiégett ajtó tátongó helyén. A beomlott tetőn, a leszakadt mennyezeten átömlő napsugarak sárga oszlopokként világítják be a szobák maradványait. Az ásító árnyak összezsugorodnak. Körbefordulsz.
A kifosztott, leégett lakás romjai közt hirtelen keresni kezdesz valamit, ami még igazán felismerhető, ami megfogható, ami még nevén nevezhető. Puszta kézzel kaparod a kupacokba gyűlt omladékot, a bútorok kormos hamuját, nem is érezve, hogy a törmelék felsértette a kezedet. Mint egy lihegő, nyomorult állat, mely menedéket keres, botladozol szobáról-szobára, kapkodó tekintettel, s közben elkezd esni az eső...
Üvegcserepek és tégladarabok között néhány megpörkölődött, vértől barnult ruhadarabot veszel észre. Egy törött asztallábbal sikerül kipiszkálnod őket, és ekkor végre ráakadsz arra az őrült, átkozott bizonyosságra, amiért végigjártad ezt a kínt, ezt a tébolyt.
Kezedben forgatod az agyonperzselődött lánykaruhát, a lányunk kis ruhájának tépett maradványát, a hozzáragadt, tűztől gnómmá zsugorodott babával. Felsebzett markodba szorítva kifelé indulsz a szobából, melyben te magad is kislány voltál egykor, s ahol testvéreid örökölték meg kedvenc játékodat. Most ott van megint nálad, görcsösen markoló ujjaid közt az aknabecsapódást túlélt, kicsi Mirna halott játékszere.
Mész, támolyogsz kifelé, tovább, egyre világosabbra, mintha a fény húzná kifelé üres, zsibbadt koponyádat, súlytalan karjaidat, ernyedten araszoló testedet. A nyílásokon, repedéseken folyik, csurog az esővíz, savanyú kormot és piszkot locsol a fejedre, ruhádra, a lábad megbicsaklik, és te csak szűkölsz csendesen, egész testedben reszketve, ami már majdnem olyan mintha rázna a nevetés, mert több mint sírás... Fullasztó minden, az eső és égető könny homályfüggönyén át a romok mintha feléd nyomulnának, hogy kipréseljék belőled a maradék szuszt. Menekülsz, mint egy sötét, dohos, pokoli alagútból, fújtatva, hörögve, akár az agyonsebzett vad, akinek már úgyis mindegy, de mégis fut, bukdácsol végső erejével, - s akkor végre kiérsz a szabad ég alá…
A hegyek fölött dörög és villámlik, ágyúk délibábja zeng odafönt. Már nem sietsz, megérint a levegő hűvösen, valóságosan, torkodról a fojtogató, forró karmok szétnyílnak. Megtántorodsz, de elaggott lépteid mégis visznek tovább, az idő ott vánszorog a talpad alatt, becsapódott lövedéktől szétmorzsolódott bazaltot görget, - úgy érzed, egy helyben gyalogolsz. Az arcodon végigcsurog a hűsítő eső, a kapu hasadt, füstös deszkái előtt megállsz, és akkor ott, hirtelen, egymás tekintetében megkapaszkodunk.
Szemedben hamvad a téboly parazsa, csapzott hajadról pedig folyik a víz nyakadon át a kebledre, válladról a kezedig, s átáztatja a kicsi rongydarabot. Látom, ahogy zokogsz, és könnyed egybeolvad az égbolt sótlan könnyével, kioldja a parányi ruhából a kormot és a vért, lehull a földre. Pereg, szinte gurul, apró patakként szalad tovább, kimossa a savanyú földből a lőpor és az aknák szagát, s viszi magával. Eléri a völgyben a tömegsírokat, magába szívja a csontokba dermedt halálsikolyokat, örvényekben forgatja az alvadt vér barna iszapját, és mire kifut a völgyből már zúgó, tomboló folyó, ami az ártatlanok örök keservétől habzik, nincsen medre, és nincs tenger, ahol megnyugodhatna...
* Behajtottam a garázsba. A ház éjféli csendbe merülten ázott az esőben. Felmentem, lezuhanyoztam, aztán belestem az alvó lányunkra, s halkan odaosontam melléd. Nem akartalak felébreszteni. Hallgattam az eső halk, sistergő dobolását a tetőablakon, és néztem bele a sötétségbe, míg lágy érintésével el nem ért hozzám a megváltó álom.
Clay Tomasso (Copyright by Artisjus) |
|
|
|
|
