Megvénült összetört nád
sötét padlásra pereg,
hol a sár, a taposott,
mint repedezett üveg.
Apró fénysugár szökik,
poros pókhálóra ül,
majd a sarokba sétál,
hol már nincsen egyedül.
Csizmák, cipők hevernek
ágyuk elszakadt doboz,
bőrük ráncai között
aprócska egér motoz.
Tovább lép a fény, halad
útjában fonott kosár,
egy páratlan bőrcipő,
talpán lyuk, és némi a sár.
Szegen viharlámpa lóg,
se tűz, se petróleum,
üres akár az üveg,
melyből elfogyott a rum.
A házi áldás szakadt,
szóból foszló a cérna,
kifakult sárga képen
Jézus ifjú profilja.
De hol van már, hol a kéz,
mi célzott a tű fokán,
húsleves párája közt
hímzett nyári délután?
Lép a fény, válasz se kell,
sárga újságot betűz,
törött cserép, kiskabát,
melynek gomblyukába fűz,
egy szegfű vörös fejét
a merengő képzelet,
talán így festett egykor,
ki rég hazaérkezett.
Mintha csak jég rianna
szakad a fal, a tető,
markoló tép, ház sikolt,
fénynek, múltnak, temető.
|