talán a halál

már álmodik velem

hosszú sétára visz

fogja jéghideg kezem

lábunk régi legelők

holt füvére lép

melyen gyerek voltam

néhány perce még

furcsa ég lebeg

s a napkorong

szentjánosbogár

mely a felhők közt

körbe- körbeszáll

gémeskút riad

vödre billegő

és  vályúba zúdul

a kimert múlt idő

kakukkmadár száll

néma hallgatag

nem jósol sokat

egy év sem marad

megyünk hát tovább

én s a vén halál

kukoricaföld

benne jó apám kapál

rám se hederít

haja közt cirok

izzadt homlokán

por ül vén piszok

odaszaladnék

szívem úgy dobog

de a halál keze ránt

s meg se mozdulok

eltűnik apám

mint cigaretta füst

könnyem fűre hull

sós ízű ezüst

puszta vége vár

árvalányhajú

a halál felriad

s elég szűkszavú

kezem engedi

valóságba ejt

aprót mosolyog

még kicsit elfelejt