Nem vázának, hanem virágnak születünk. A váza kész termék: nem vesz el és nem ad. Csak van: néha üresen, néha virágokkal, máskor meg poshadt vízzel teli. Létének célja, értelme mindig attól függ, aki belétesz vagy kiönt belőle valamit... Nem töpreng sem okon, sem célon. Van.
          A virág is csak: van. A virág sem töpreng: nincs rá ideje. A magnak csíráznia kell, a csírának a Fényre törni, a szárnak nyújtóznia kell, a gyökérnek kapaszkodni és erőt szívni, hogy táruljanak a levelek, nyíljanak a szirmok, érjenek a magvak... Néha megborzong. Ha látja, nálánál mennyivel dúsabb, magasab, pompásabb virágok, mennyivel erősebb fák éltek és élnek... Aztán jön egy kis bogár, szirmaira száll, sürög-forog, s távoztában ezt zümmögi: a te nektárod a legédesebb nekem, nyújtózz a fény felé, érleld magvaidat, hogy legyen még ilyen virág...

          Nem vázának, hanem virágnak születtünk.         

          Erdőhomályban varázsigét mormoló csalán vagyok, s bodzafa. Gyökereim között boszorkányok és manók laknak. Növögetek, hervadgatok. S így imádkozom: "Köszönöm, hogy nem vázának teremtettél!"