A magány színei


Az Értelmező Kézi Szótár meghatározása szerint a „ magány” = mások társaságától elzárkózva, visszavonultan, egyedül élő ember helyzete, állapota.
Precíz, tömör meghatározás. Mindössze egy jelentéktelen apróság hiányzik belőle, az emocionális tartalom.

Több fajta magány létezik. Előfordul, hogy az élet zsongásától, a társaság önfeledt kacagásától, a jól végzett, özönnyi munka kellemes fáradtságától megpihenésre vágysz, félrevonulsz barátaidtól, társaidtól, keresel egy eldugott gyönyörű erdei tájat, leülsz a kis búvópatak medre mellett, és átadod magad az éltető nyugalomnak, csendnek. Ez a magány nyugalmat, pihenést, újra feltöltődést hoz számodra. Én ezt „arany színű” magánynak nevezem. Számtalanszor menekültem ide, hogy testem, lelkem megpihenjen, gondolataimat rendezve újult erővel vágjak az útnak.
Merő ellentéte ez a „ködös magánynak.” Ez nem kikapcsolódást, újult örömérzést és tettrekészséget ad. Ködös magány akkor takar be, mikor elveszítesz valakit, vagy valamit, ami nagyon fontos volt számodra, ami nélkül úgy érzed, már nincs értelme tovább semminek. Mély sűrű ködbe rejtőzöl az emberek, a világ elől, titkolod keserűséged, a fájó hiányt, a folyton kínzó űrt. Magányra, csendre vágysz, arra, hogy senki ne zavarjon. A jótékony ködbe burkolózva fel s alá mászkálsz céltalanul a lakásban, felidézed az elvesztett kedves emlékeit. Beszélsz hozzá, látod őt, hallod szavait, élsz az emlékének.
Ijesztő ez a magány, szobád csendjét hallgatva magadban, de még ijesztőbb, mikor egy óriási tömegben, ahol embergyűrű vesz körül zsibongva, lármázva, lökdösődve, te csak állsz ott közöttük, száz ember között szörnyű magányban.
A „ködös magány”-ból az emberek többsége vissza tud térni a nagybetűs Életbe, és bár olykor szemükben szomorú fény csillan, de folytatják útjukat. Van néha rossz napjuk, van sűrűn rossz álmuk, de leküzdve ezt, mennek az általuk kijelölt ösvényen tovább. Fájón érzik a hiányzó űrt, de azt minden erejükkel pótolni akarják valami kedves, szép dologgal.
Keserves büntetése a Sorsnak, mikor a a kifelé lábalás helyett a magány még sötétebb vermébe zuhansz, a „fekete magányba”. Itt megszűnik jelen, megszűnik a jövő, csak a múlt létezik, és él olyan erővel, hogy hiánya elviselhetetlen kínokat tud okozni. Fizikailag, és lelkileg is romjaidban heverve csak elvétve jut el hozzád a külvilág valósága, ebben is csak a gondokat, problémákat látod meg, a szépet és jót sötétség árnyékolja be.

Nem látod, a feléd nyúló segítő kezeket, nem hallod a szólítgató szavakat. Az éj fekete sötétségébe burkolózva régen lemondtál már róla, hogy gyógyult, értékes ember lehessél, újra tudjál szívből nevetni, örülni. Még végső kísérletként utoljára összeszeded minden erőd, hogy a fény felé indulj, de szinte fizikailag is fáj a fény. Menekülsz vissza a mindent jótékonyan elborító feketeségbe.
Ennyi szenvedés és kín után, mikor már végképp nincs kút, jön a „megváltó magány”. Itt nincs sem fájdalom, sem öröm. Nincs lázadás, nincs belenyugvás. Végtelen az üresség, tompaság. Nincs világ, nincsenek nappalok, éjszakák, nincs tavasz, se tél. Az élet, és halál, vagy az álom, és ébrenlét vékony kis mezsgyéjén lépkedsz felemelt fejjel. Nem nézel semerre, nem félsz az alattad tátongó mélységtől, merev mozdulatokkal mész előre. Agyad, lelked üres, csak a szíved zokog, ami a végtelen űrt őrzi.
Szemeidből kihunyt a fény legapróbb csilláma is, üveges tekintettel nézed a semmit. Nem hallod a zenét, nem hallod, ha hozzád szólnak, nem látsz semmit, csak egy réges-rég eltűnt arc néz rád a csillagokból. Könnyezve néznél rá vissza, de már nincsenek könnyeid.
Nincs semmid, csak a m a g á n y .