nagyon fáradt vagyok nem mentem sehova...muszáj volt kávéznom valahol, olyan fáradt vagyok hogy mozdulni nem tudok, alig birtam leszálni a villamosról. azt hiszem pesten az egyetlen hely, ahol hetven forintért tejszínhabos kávét lehet kapni, az a moszkvatéren lévő lepusztult pizzázó melletti talponálóban van. de nem csak ezért kész ott kávézni: a moszkvatér miatt is.

egyszerűen döbbenetes hogy mi gyülemlik ott fel, azon a téren. mindig az az érzésem, mintha egy össze sűritett világot látnák, mintha azon a téren lenne egyszere a népünk múltja, jövője, instant történelem. minden nap elmegyek a férges, leprás cigányok mellett; a szerencsétlen, kapaszkodó, vizenyős szemű alkoholisták mellett; a fáradt családapák mellett, ahogy unottan és közönyel mennek az unalmas és közönyös munkahelyük felé, valami felé, amit már nem is látnak, nem is hisznek benne, a család üres csontvázával a hátuk mögött, a nagymenő buta gengsztercsökevények mellett, akik módszeresen kiirtják magukból mindazt, ami emberré teszi őket; az újgazdag bankár jelöltek mellett, akik tökéletesre igazitott nyakkendőjükkel mennek fölényesen egy jobb világ felé, minden mozdulatukon érződik, hogy csak itt maradtak, mert még nincs meg a céges autó, de már nem kell sok, még csak iróasztal van, de már igértek irodát is, viccelődnek, kapaszkodnak egymásba, hogy nehogy véletlenül elvegyüljenek ebben a régi világban, ahonnan menekülnek, pedig gyűlölik, egymást is gyűlölik, mégis barátságosan terefelérnek, közben méregetve a másikat, mert tudják hogy úgyis csak ellenfél; az öregaszonyok mellett, akiket elhagyott az istenük, és talán éppen ezért még erősebben és ájhatatosabban kapaszkodnak midnenbe, amit istennek hisznek; elmegyek annyi ember mellett, hogy szinte felfoghatatlan hogy én is itt vagyok; hogy én is ők vagyok, hogy ide tartozom; és ők elmennek mellettem, sietnek ugyan úgy ahogy én, midnenkinek dolga van; és szinte zavarban voltam ma reggel, mert úgy álltam ott a téren, hogy boldog vagyok - ezzel mintha megsértettem volna a tér, a miniatűr moszkvatér-univerzum szabályát; mintha ezen a téren nem szabadna boldognak lenni. mintha iratlan szabály lenne, hogy ha ember vagy, ne légy boldog. pedig van, bizonyitékként, és kezdem tudni is már, és van szerelem is, tavasz is, és fáradt vagyok, és nincs semmim, de tudom hogy van, vagy lehet, vagy lessz, vagy csak bizonyságom van arról hogy van amiért érdemes, még ha nekem se sikerül, még ha meg se érinthetem, még ha túl fáradt vagyok is hozzá, igy muszáj boldognak lennem, muszáj hinnem, van zene is, most is itt megy a fülemben a peace orchestra - who am i-ja, istenem, mozog a szék, hallok, a dani nem hall, jézusom milyen lehet, de nem tudok mit kezdeni vele ő nem én vagyok, és én nem vagyok ő, bár néha kezdem érezni hogy ő is én és én is ő vagyok, és most ő is hallja talán ezt a lelkigyógyir zenét, és talán most én is hallom azt a kibírhatatlan csöndet ami körül veszi, és ami nem is olyan kibírhatatlan ha nem tudod hogy van más is; tehát muszáj boldognak lennem, és muszáj lenne a többieknek is; és tudom hogy ők is tudják, látták, látni fogják, sejtik, elfelejtik, de mert ők is emberek, érezték ezt:
volt tavasz a családapáknak is, volt szerelem a leprásoknak is, volt zene a bankároknak is, volt élet az öregasszonyoknak is, nem csak a halál, és a túlvilág, mint most; volt remény az alkoholistáknak is, és mindanyiunknak ugyan úgy jár a félelem, a veszteség, az elmúlás, senkinek se jobban, vagy kevesebben; és mindanyiunknak muszáj lenne boldognak lenni.

és döbbenetes látni, a mindenütt szembeötlő harmóniát az igazi igasságot, az elviselhetetlen emberi mivoltot: nem a nyomorúságot, és nem a gazdagságot, nem az életet és a törvényszerűen súlyos halált, hanem azt, amikor, a nyomorult román segédmunkások ülnek körben a földön, borostásan, koszosan, büdösen, és a kávétól próbálnak boldogok lenni, a leprás cigányokat, ahogy a kezükbe dobott huszastól várják, az alkoholistákat, ahogy a remegő torkukon lecsúszott felestől hiszik a boldogságot, a családapákat, ahogy a félálomban átvonszolt túlóráktól, az öregasszonyokat, ahogy a keresztől, a viaszfigurákól, és a templom viszhangjától várják, keresik, követelik, hiszik azt a rég elvesztett nem is volt soha boldogságot.

- a boldogság új eszme európában - mondta saint-just, az ifjú forradalmár. egyszerűen: une idée neuve. mint ahogy új eszme volt, mikor az ember először csavart valami olyat a testére, amit később ruhának neveztünk, (és ami még később úgy áll rajta, hogy képtelen vagyok egyenesen menni az utcán...) hogy ne fázzon. új eszme. mint egy szőnyeg a padlón, amely eddig csupaszon állt a lakásban. új eszme. vagy: új gondolat. mondhatni: új ötlet. micsoda ötlet! boldognak lenni! hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe. úgy látszik, az eszméket mégis a történelem szüli. vajon milyen moszkvatéren állhatott saint-just, amikor eszébe jutott ez az ötlet? vajon a mostani moszkvatéren hány saint-just áll?

napóleon, az ifjú tábornok viszont, az "olaszországi hadak fővezére" első diadalának mámorában ezt meneszti gyors postával a szépséges josephine-nek párizsba: - én sose hittem a boldogságban- (millánói főhadiszállás, az egy és oszthatatlan francia köztársaság iv. évének prairial hó 23. napján) hány napóleon állt vajon az elöbb elöttem, ahogy beleraktam a három cukrot a kávéba, vajon napóleon volt-e az a zsiros dagadt felszolgáló, akin látszott hogy kibírhatatlan pazarlásnak tartja a három cukrot, vajon hány napóleon van a gazdag, tökéletes fiatalok között, tökéletes jövővel, tökéletes iskolával, ruhával, vajon hány szépséges josephine várja ezeket a napóleonokat, hány napóleon és josephine ül itt mellettem brutális közönnyel, itt az ibsen?

mióta olvastam e két mondatot, mindig úgy képzelem, hogy a történelem azóta is (mint ahogy már azelött is, talán a kezdet kezdetétől, ha ugyan van kezdet, mert akkor a végzet végzetéig, ha ugyan van végzet, és ha mindkettő van, akkor vajon hol állunk mi most, és hol áll a moszkva tér?) állandó küzdelem azok között, akik a kétségbeesés és nyomorúság legalján is mindig újra felfedezik, s azok között, akik a legnagyobb sikereik káprázatában sem képesek hinni benne.

félelmetes kávét inni a moszkva téren: látni ahogy ez a hömpölygő had minden pillanatban össze csap, és ahogy a sorsok fájdalmas súlyában van aki az örök elérhetetlen boldogság felé kúszik fáradhatatlanul, és van aki az örök boldogságban adja át magát a felesleges szenvedésnek;

akarod, hogy tudjam ki vagy? akarod tudni, ki vagy? mondd meg, el tudod -e képzelni hogy az ember boldog lehet.

és én nem tudom hogy elmondani neki hogy:
köszönöm hogy új eszme vagy nekem, amikor kávét iszok a moszkva téren.