Március 15. Mit is mond ez nekem?

Kisiskolásként ezen a napon kiálltunk és szavaltuk a Nemzeti dalt, kiszabadítottuk Táncsicsot, felolvastuk a 12 pontot és nem... nem értettük még ezt az emelkedettséget. Azt tudtuk, hogy mit kell éreznünk, és úgy is tettünk, de legbelül még nem született meg az, ami az átéléshez kell.

Aztán idősebbek lettünk. Éltünk, tapasztaltunk, és egyre többünk szájában kapott ízt a szó: szabadság. Milyen nagy szó is ez. És mennyifélét jelent. Aztán elképzeltem, amint a márciusi ifjak összegyűltek a Pilvax kávéházban, és hirtelen belém hasított, hogy valahogy mi hasonlítunk rájuk.

Írókként, költőkként –akik sokkal jobban érzékelik a világ érzelmi rezdüléseit - mi is összegyűlünk, és mi is harcolunk. A minden napok elfásultsága ellen, a közöny, a hidegség, a szeretetlenség ellen - ez emberség megmaradásáért. Szeretném hinni azt, hogy talán egyszer méltók lehetünk az elődökhöz. Petőfihez, Jókaihoz, Tompához és társaikhoz.

Mert mi ugyan kevéssé véres harcban, de mégis szeretnénk kiszabadítani börtönéből a XXI. századi emberek lelkét. A robotban élő, egymással nem törődő, egyre kiégettebb és megkeseredettebb emberekét. Akik elfelejtenek nevetni, elfelejtik azt, miért élnek. Bezárva érzik magukat. Néha saját maguk börtönébe.
Szabadságharcosok vagyunk. De a mi faladatunk már más. Amiért mi küzdünk: a szellem és a lélek szabadsága.