'A depresszió szerintem nem betegség, hanem a reménytelenség új neve. Aki elnyomva érzi magát, megfosztva hatalmától, olyannyira, hogy már nem is meri kifejezni magát őszintén, rettenetesen deprimált lesz. Arra van szüksége, hogy megváltoztassa a körülményeit. Nem önmagát. Hatalomra, erőre van szüksége, nem gyógyszerekre.'
(Feldmár András pszihológus - Találkozás az Istennel van az Ördöggel - Magyar Narancs XIV/47 -2002 November 21)

tegnap vissza mentem a városba, ahol születtem. a városba, ahol éltem, még anélkül, hogy tudtam volna hogy ezt már az élet. ahol felnőttem, pedig közben azt hittem hogy gyerek vagyok. a városba, ahol tudtam hogy mozognak a fák, ahol kicsordult az első vérem az aszfaltra, ahol először néztem máshogy egy lányra, ahol ismertem az utcák titkait, és a nevemen szólitott a közértes néni. a városba, ahol azt hittem hogy megállt az élet, miután elmentem, és most rádöbbentem hogy én álltam meg. én nem tudom mi történt, hogy múlt el; csak néha néztem fel. de valamit nagyon elrontohattam.

vigalom volt tegnap; az utcákon úsztak az emberek, a levegőben paprika illat volt, és én elnéztem az izmos öregasszonyokat, nehéz ruhákban, ahogy pakolják sebes kezeik teritőit. ez olyan volt mint rég. a cigány éppúgy hamisan fújta, és épp úgy izzadt mint rég. a duna, a nagy folyó szelíden feküdt a lábamhoz, mint mindig ahányszor találkozunk. minden drágább lett, és ettől megint úgy éreztem, hogy én lettem szegényebb. zavarbaejtően sok volt a fiatal; és zavarba ejtően fiatalok voltak. színesek, vidámak, szépek. azt hittem hogy ismernem kellene őket, de ezek már félreérthetetlenül utánam jöttek; egyik-másikat ha láttam is, akkor még babakocsiban ültek, most autókban, szép, halk autókban, amelyekből hangosan és durván szól a zene. idegennek éreztem magam, mert tényleg idegen is voltam; ez viszont feljogosított arra, hogy idegenként nézzek rájuk.

aztán egyre jobban zavarba jöttem. ott ment egy volt szerelem; boldogan, papucsban, valami izmos fiú karján. az izmos fiú is ismerős volt talán; arra az ügyes gyerekre gondoltam, aki mindig bevarta a bal sarokba, kint a pályán. talán nem ismert meg. egy másik lány, akit sosem szerettem, de ő engem talán igen. most elnagyoltan ment át az utcán, nehézkesen mozogva, fülledt párfümszagot árasztva. először azt hittem hogy ennyire meghízott, aztán amikor szöget váltottak köztünk a téri bokrok, rádöbbentem hogy terhes. mások lettek a boltok, a kirakatok, és mintha minden gyorsabban ment volna, az én sebességgemmel nem sétált senki. kezdtem nagyon rosszul érezni magam. nem maradt szinte semmi, amiről tudtam volna hogy micsoda, és nem maradt senki, akiről tudtam volna hogy kicsoda.

sajnos fáradt voltam, és nagyon öreg, és nem tudtam elmenekülni a beszélgetése elöl. nem akartam hogy ő kérdezzen, ezért én kérdezetem. három telefon boltja van, most már saját lakása, köszöni jól van, bár a töke tele van, hogy milyen drága a lízing. nem a sulit ott hagyta, nyolc általánosa van tulajdonképpen, de hát ki törödik az ilyenekkel. nézzem meg a telefonját, komplett filmet lehet vele nézni, most pont rajta van a shrek kettő, láttam már, nem, nézzem meg biztos tetszeni fog. hát durván kétszázezer ez a telefon, de csak szóljak neki, és kilóból megoldjuk. két éve van együtt ezzel a lánnyal, aranyos, bár lefogja cserélni, mint mondta, mert sokat nyafog. én hogy vagyok kérdezte, és erre még unottan azt tudtam mondani hogy jól. mi van velem?

és erre már nem tudtam mit mondjak hírtelen. nincs semmim, és nem jutottam sehova. nem maradt mellettem senki, pedig nem cseréltem le senkit. a rajtam lévő ruha rongyos volt, és gyűrött, és a vonatom óra húszkor indult, amit el kellett érjek. mit mondjak hát? épitkezünk mondtam, de azt nem, hogy beszakadtam a pincébe, hogy jön föl a parketta, hogy valamiért az új ház tele van fülbemászóval, és hogy nem maradt pénz bojlerre. tanulok mondtam, de azt nem, hogy én is ott hagytam a sulit, és keservesen megbántam, tulajdonképpen nincs semmim, az egyetemről is ki fognak rúgni, nincs meg a kreditem, fáradt vagyok és nem tudok tanulni, és megszereztem egy csomó hülye végzetséget, aminek nincs semmi értelme. mit mondjak neki? hogy írtam egy félig késsz novellát, amit sose fogok tudni befejezni? hogy a mostani estéimről legtöbbször vers születik? hogy ezt a pólót ami rajtam van, egy csillagásztól kaptam, és hogy nem érdekel az öltözködés? hogy találkozni fogok valakivel nemsoká talán, akit szeretek? nincs semmi különös más, mondtam, és utaltam arra, hogy mennem kell, mert elmegy a vonatom. levittek az állomásra, számot cseréltünk. szerencsétlennek éreztem magam, és éreztem hogy sajnálnak. a lány alaposan bele nézett a szemembe, és azt hitte, hogy tetszik nekem, pedig csak értelmet kerestem a szemében. csikorogva fordult meg, és húzott el a fenébe, drágán és divatosan.

és én sajnáltam, hogy nem volt elég erőm hazudni neki, valamit, hogy pilóta vagyok mondjuk, vagy atommagkutató, vagy regényeket írok áll néven, és az egyiket jelölték nóbel díjra, vagy valójában filmszinész lettem, csak most azért nézek így ki, mert tanulom a szegény legény szerepét, a következő alakitásomat, vagy a pornóban utazom, lélektelen szemét állat lettem, és van egy pidbullom, vagy elmentem papnak, és boldogan és felétel nélkül adtam oda magam az egyetlen szerelemnek, amiben nem lehet megsérülni, az isten szerelmének, vagy hogy látszana rajtam az, hogy beteg vagyok, baromi beteg, igen, ez felment minden alól, amit nem értem el, a fél lábam a sírba, nézd meg, ez a lábam, hogy valami ünnepélyes fény derengje be a találkozásunkat, mint a haldoklóknál, akikkel utoljára találkozol, hazudni kellett volna neki, legalább az igazat, hogy nem érdekel senki, és semmi, mert drogozom.

szeretni akartam megtanulni, de csak szenvedni tanultam meg. társat akartam, családot és békét, de csak háborút, gyűlöletet és ellenséget kaptam. hinni akartam magamban, a szerelemben, és a zenében, de már csak az elmúlásban hiszek. mi maradt hát más; hova tudnák hát futni magam elöl, a múltam elöl? mindazt, ami másokon úgy fakad mint a virág, mindazt, amit mások érték nélkül szakítanak le könnyedén, azt szerettem volna elérni én is. úgy tartottam, a végén nekem lessz igazam. úgy gondoltam, hogy jó uton járok, ugye, kis, vagy nagy gyerekként is, hogy, mint minden erdei vándor, abban bíztam hogy majd engem is vár a fény az út végén. és mivel nem jött a fény, csökkent a bizalom magam felé is, nem maradt semmim, menekülnöm kellett. nem ittam, nem drogoztam, de nekifogtam szeretni. és mivel magamat nem tudtam, hiába próbáltam, megszerettem hát mindenki mást.

'Gyakran hangzik el a kérdés: kit tekinthetünk függőnek, s ki az, akit nem. A kérdésre adódik egy klinikai válasz, ami a diagnosztikai kézikönyvekben megtalálható (DSM-IV, 1995; BNO-10, 1994). Az itt megfogalmazott szempontok olyan jellemzőket tartalmaznak, mint a tolerancia (vagyis a személynek ugyanahhoz a hatáshoz egyre nagyobb mennyiségű szert kell használnia), a megvonás (egyfajta szerspecifikus megvonási szindróma megjelenése a szer használatának elhagyáskor), a használat fölötti kontroll elvesztése (a tervezettnél nagyobb mértékű és hosszabb idejű használat), a sikertelen leszokási kísérletek , a munka-, a tanulási, illetve a szórakozási tevékenység romlása , a kapcsolatok negatív irányú változása, a szociális szerepekben bekövetkező változások. Ezek szerint talán mégsem a függőség az a szó, ami a legjobban körülírja a jelenséget'
(Drogproblémák - Kérdések És Válaszok. Természet Világa, CXXXIV, 2003. II. különszám 2003. szeptember)

az én drogomat szerelemnek hívják. muszáj szeretnem, féktelenül, csendesen, zubogva, zúgva és midnent elsodorva, mert nem maradt, és nincs semmi más amibe kapaszkodhatnék. nem akarom a valóságot: hát beleszeretek. nem akarom az egyedül létet, hát beleszeretek mindenkibe, aki mellett egyedül vagyok. kétségbe esetten ölelem a saját nyomoromat, a saját világomat. és remélek, és elbukok, és ismét remélek. mint a heroin függő a tűkre, úgy nézek én is az új szerelmekre. tudom, hogy miattuk fogok elbukni, hogy bele fogok halni, de feladnám már mindent, már minden mindegy, csak egy perc, csak még egy perc boldogságot, istenem, még ne húzd el magad, kérlek. aztán otthagynak, tudom, mert a toleranicám, épp úgy mint a drogosoknak, egyre többet követel. nem értem mi történik, savat köpök mindenkire, aztán virágot viszek mindenkinek, követelem, harcolom, és könyörgöm hogy szeressenek.

márpedig a szeretetet nem lehet kiharcolni. tudom. szuverén, ahogy márai mondja. oda adom mindemet a szerelemben, így válok vesztessé, tudom, és érzem a folyamatot. érzem a mostot is; érzem hogy buknom kell, pedig oda adom mindenem, pedig megadok mindent, pedig jó vagyok, becsületes, tiszta és igaz. mégsem az igazi. úgy hagynak el, mint patkányok a süllyedő  hajót. vérezve, nyílt sebbekel látom magam az utcán, egyedül hagyva, a tenyeremből kicsúszik a másik, megy boldogan megy a saját sorsa felé. és én megértem. és megtanultam úgy szeretni, hogy nem haragszok érte. nem gyűlölök érte. sőt. köszönöm hogy a pillanatokat én is megélhetem. nekem ez jutott. tegnap elhangzott az a mondat, a másik, a kedves, a minden, az adriané, az egyetlen szájából, az, amit tudtam hogy ki fog mondani. nézem magam, ahogy fáj, ahogy össze görnyedek, és közben tudom, hogy mindig is tudtam ezt, és nem is számítottam másra. fájni fog megint, nagyon, tudtam hogy fájni fog, mindig egy kicsit jobban, és egy kicsit tompábban. és nem akarok élni, meg akarok halni, épp úgy mint régen, mint eddig.

'Kábítószer-fogyasztásra utaló  "Általános" jelek:
- kedvezőtlen irányú változás a baráti kapcsolatokban, alvási, étkezési szokásokban;
- hullámzó kedélyállapot (a depressziótól a feldobottságig);
- gyakori, váratlan reakciók a külvilág történéseire;
- rendszeres hazudozás, tárgyak eltűnése a lakásból;
- sorozatos kötelességmulasztás;
- egyre gyakoribb titkolózás'
(Kábitószer - Terápia és Kezelés Élet és Tudomány, LVI/11 2001. március 16.)

látom magam, ahogy tegnap sétáltam a nyugati fölött a hídon, és azon gondolkoztam, hova kellene ugrani, hogy egyszerűbb legyen. aztán látom magam, pár éve, amikor elindultam ugrani, hogy egyszerűbb legyen, föl arra a hídra, a nyugati fölé, de rengeteg embert találtam magam elött, és pár percel azelött, mint hogy oda értem volna, gázolt a vonat, egy mávost, akinek felesége és gyerekei voltak, és nem akart meghalni, csak haza menni, és én úgy éreztem, hogy miattam halt meg, hogy az én életemet vette meg a halálával, és zokogtam, hogy én el akartam fecsérelni azt, amit ő meg akart tartani. a barátokat alig látom, ha épp benne vagyok egy szerelemben, aludni sosem tudtam, enni ritkán, és nem szivesen. fel vagyok dobva, és meg akarok hallni, minden csak pillanat, és átmeneti. tegnap elött még azt mondta, amit olyan régen szerettem volna hallani, tegnap azt, amitől úgy féltem. azt is mondta tegnap, hogy  kiszámíthatatlan vagyok; pedig én úgy érzem, semmi más nincs bennem kiszámíthatóbb, mint a kétségbe esett szerelem. hazudni már nem nagyon merek, kétségbe esetten vagyok őszinte, ezzel csapok be mindenkit. a kötellességeimet elmulasztom, az élet és család kötelessége elöl menekülök, ha rá gondolok, alig dolgozom, a nyomorék verseimet fabrikálom, és sokat álmodozok. titkolózom is, magam és mások elött is, a saját megoldhatatlan gond gubancaimat próbálom titkolni, így is, mint ahogy most, hogy leírom őket.

és most se vágyok másra, mint hogy megkapjam a mai adagom. nem vagyok jó, valami gond van velem, tudatában vagyok, épp úgy, mint minden hardkór drogos, de nem tudok tenni ellene mást, mint hogy újra és újra 'belövöm' magam. megjön majd, este találkozunk, ugye, istenem mond, és én hatalmas kortyokkal próbálom bódultá tenni magam, hogy végre valami bármi más lehessek, csak ne önmagam. le akarok szokni, istenem, szeretni akarok, csak egyet, és végtelen, és megtalálom, most is megtaláltam, megnyugodni akarok, felállni, helyre jönni, kérlek, ne rántsatok le a földre, ne ne ne. ezt gondolja a függő is, aki beszúrja magát, és elmegy állás interjúra, tiszta ingben, amit, hogy ha gyorsan sorra kerül, nem áztatja el a sebekből szivárgó vér nyoma. és forgok önmagam körül, épp úgy mint egy dorogos. rettegek, és elvonási tünetekkel küzdök, túlzok, és sokat írok, feleslegesen. szurkoljatok nekem, mondom azoknak, akik szeretnek, ők meg azt, hogy vigyázzak magamra, de erre képtelen vagyok. reméltem hogy megtalálom őt, azt az anyagot, aki vigyáz rám. mekkora felelőség lehet szerencsétlennek. mennyire megértem ha elhagynak; ha múlik a mágia, ha nyugszik a kaland, ha jön a hajnal, és inkább máshol éreznék jól magukat.

most, azt hiszem engem nem lehet megmenteni. tiszta anyagot kérek, tiszta szerelmet, és időt, hogy behegedjenek a sebeim. tudom hogy lehetetlen. szurkolok hát magam helyett mindenkinek; a babakocsit toló barátoknak, a most még mellettem mosolygó, tiszta, jó és igaz nőknek, a züllő generációknak. elfertőződtek a sebeim, és én vakartam ki őket, én kerestem ezt az egészet. rettegek, hogy lassan már szerelem helyett gyűlölni fogok. akkor aztán tényleg elvesztem azt az utolsó mondatot is, amit nem mondtam annak divatos és drága gyereknek, mert nem mertem kimondani, annyira igaz lett volna, mert az egyetlen igazi kincsem, amit épp ezért el kell rejtenem:

hogy szerelmes vagyok.