| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Anyámra kenni 1. rész Ideje:: 08-04-2004 @ 11:56 am |
|
|
|
|
Anyámra kenni eddig még –érdekes – soha nem jutott eszembe. Biztosan csak arra vártam, hogy meglehetősen távol kerüljön, hogy lássam kívülről őt, és nem belülről, mint magam egy elkorcsosult, eltévelyült, kissé nevetséges és nagyon siralmas formáját. Mint egy vírussal fertőzött fájl: ott van, a formátuma ugyanaz, mégsem az. És mindig arra gondoltam, hogy elkerülhetetlen, hogy a DNS-emben kódolva van a kudarc, a „normális élet „ hiánya, az, hogy mindent rosszul fogok csinálni miatta.
Hogy apám miatt nem éreztem soha ilyet, azt nem tudom. Őt mindig csak szerencsétlen áldozatnak gondoltam. Azóta is mindig Ő jut eszembe, valahányszor rosszindulattól mentes, de nagyon „ronccsá ivott” embert látok. Mert vannak gonoszak is. Róluk is szó lesz itt, mert miért ne írjam meg, hogy nem mindenki sodródik, igenis, van aki tehet róla és tesz is…
Nem én kerültem el, hanem valami láthatatlan kéz kibontott a sorsomból, lefejtette rólam, mint egy selyemgubót, és maradtam egyedül, csupaszul, mint egy kis pondró. Megdolgoztam érte, és most mégsem az enyém. Szomorú legyek miatta? Talán úgy egyszerűbb lett volna minden.
Nem kentem anyámra. Nem mondom, hogy nem haragudtam rá, nem mondom, hogy nagyra becsültem volna, bárha okot adott rá. Rekordgyorsasággal vesztette el azt a természetesen benne rejlő intelligenciát, ami a családja minden tagjára olyan jellemző volt, és a nagyon gyors felfogású, jó fej fiatal nőből egy lassú, a végén már lányregényeken és keresztrejtvényeken „tengődő” szellemi puputeve lett, aki napi két liter kommersz konyakot cipelve egyik és másik púpjában is „andalgott Ürömig.” (Ez volt tudniillik az anagrammája, akinek sok ideje van, megfejtheti.). Szóval tiszteletre méltó volt az az elszántság, amivel lerombolt mindent, ami szent volt, ami éltette és épített helyette egy disznóólat, elhitetve, hogy az a világ legkényelmesebb luxuspalotája. Tíz évig bírta.
Nem szép dolog az embernek saját anyjára ilyeneket írni, hogy teve, meg hogy disznóól, még a gondolat sem ildomos, nem is kérlek, hogy érts meg, vagy nézd el, én szembenéztem vele és punktum, egy cseppet sem sajnálom.
Nem kentem rá, ezért is lehet, hogy nem is igazán sírtam, amikor meghalt. Már elbúcsúztam tőle régen. El-vesz-tet-te-lek már akkor… Ha pontosan meg kéne határoznom azt a pillanatot, amikor tudtam, hogy nem lesz többé semmi olyan, mintha a lánya lennék, az az volt, amikor behívatták az apácák. Én kiiratkoztam a tudta nélkül, és ő eljött, hogy tegyen valamit. Nem tudott. Én akkor nem is igazán a kollégiumból próbáltam menekülni, inkább otthonról. Azt mondtam neki, hogy ha bele mer köpni a levesembe, elmondom az apácáknak, hogy keményen iszik. Megegyeztünk. Belement. Pedig ha egy kicsit is belegondol, tudhatta volna, hogy az osztályfőnököm se hülye, és magától is észrevette. Így szabadultam meg tőle egy életre. Tehát a vége nem a temetésen volt.
Szerinte sem. Neki más volt az álláspontja. Mindenkinek azt mesélte, hogy én egyszer, 14 évesen azt mondtam neki, hogy ehhez ő nem ért. Nem is tudom, miről volt szó. Mindenesetre tömény kijelentés volt. Szerintem azóta sem heverte ki. Érzem, hogy még mindig haragszik miatta. Egészségére!
Azóta megint gondolkodtam. Azért fájt annyira, mert az elején jól csinálta. Az elején sokat törődött velem. Aztán hirtelen nem. És ez fájt. Ha akkor nem dumál annyit, nem meséli el a világ teremtését, meg a világegyetemet, meg a Petőfi-Arany barátság minden részletét, igen, nos, akkor azt hiszem, hogy megszoktam volna. De ő is annyira ragaszkodott hozzám, hogy ezért haragszom utólag.
Meg azért is haragszom, most, utólag, hogy csak most sikerült „hasonlítanom” a többiekre. Sajnos már az elején „hendikeppel” indultam, mert nem tartoztam a kisebbséghez. Ezért kilógtam a sorból. Aztán 4 évesen túl voltam a Toldi-trilógián. Ezzel még kijjebb. Meg a többi. Nem voltak olyan ruháim, cipőim. Oviban még ez nem tűnik fel, de aztán egyre jobban. De arra, hogy mi volt az oka, már csak felnőtt fejjel jöttem rá. Az a hülye érzékenységem is közrejátszott. Azóta megkeményedtem. Fáj, de nem látszik. És végtére is Anyám nevelt ilyen érzékenyre. Ő tehet róla. Erről is.
Arról is, hogy amikor haldoklott, az állítólagos élettársa hazavitte. Nehogy már nála haljon meg. –gondolhatta. Én nem látok a fejébe. De reggel az első dolga volt felvenni az összes pénzt a számlájáról. De ő tehet róla. Úgy kellett. (Nem kéne ezt mondanom.)
Nagyanyám szerint arról is ő tehet, hogy apám inni kezdett. De egy anya mindig elfogult. Jó esetben pozitív irányba. Rossz esetben nem. Mindig mondogatta mostanában, hogy „szegény apámat” az első felesége szoktatta rá a cigire. A második – ez lenne anyám – a piára. De sajnos ezt nem fejtette ki soha bővebben. Valamire csak alapozta! Én nem tudhatom, nem láttam semmit. Akkoriban még nem. De lehet, hogy igen.
Az a lényege az egésznek, hogy nem kell erőltetni.
A Csernus azt mondaná, hogy kell. De nem mindig esik jól rá gondolni. Nagyanyám eltemette a fiát és a férjét fél éven belül. Én kétszer temettem el anyámat. De nem akar nyugodni. Nem zártam még le vele a vitát, talán már nem is fogom soha.
DE LE KELL: Van valahol, nagyon messze, aki minden éjjel velem veszekszik. Késsel dobálózik, vasalózsinórral kerget.
Jólesik rákenni az egészet? Igen, azt hiszem. Sokáig senki nem tudta, hogy megtehetném. Az osztálytársaim imádtak nálunk lenni. A házi pizzát, a csipkebogyó-teát meg a szabadságot. A vicceket, a jókedélyű beszélgetéseket. Amik hirtelen tűntek el. Hirtelen és visszavonhatatlanul. Ha átlagosnak nevel, nem vethetem a szemére. De így…Ha átlagos lennék, akkor természetesen nem is gondolkodnék ilyen dolgokon. Lekötne a Mónika meg a Balázs-show és a legnagyobb gondom az lenne, hogy ki kivel melyik valóságshowban.
Tudom, hogy vannak még olyanok, akik nem (csak? ) ezzel foglalkoznak. Biztos vagyok benne, hogy nekik is rossz. Az irodalom-adta álomvilágban élni, kontrollálni a fantáziájukat, kordában tartani a gondolatokat, a cikázó sorokat rímbe szedni, verslábaknak mankót adni, gondolatoknak tápoldatot, megérintődni egy-egy balladán, igaz sorson.
Nem azt vetem a szemére, hogy „elmulasztotta” azokat a régi időket. Nem, ez még önmagában nem bűn. Hanem a hihetetlenül pozitív dolgokat később olyan negatív előjelűvé változtatta, hogy visszatekintve semmi jót ne lássak benne. Elértéktelenítette az értékeket. Semmissé tette a valamit. Céltalanná tette saját életét és az enyémet.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-04-2004 @ 07:48 pm
| Hozzászóló: Bogika (Ideje: 08-04-2004 @ 08:27 pm)
Comment: Jó, hogy ezt leírtad. Valami ilyesmi történt velem is. Én is állandóan ilyen témákon rágódom, de ezeket tabu leírni, mert anyák napján - meg máskor is - kötelező az ömlengés, hogy hej de jó volt gyerekkoromban, csodálatos szüleim voltak, stb., stb. Én is próbálgatom leírni itt-ott, fantáziába ágyazva, kiírni magamból, de csak nem szűnik a nyugtalanság. Remélem, Te szerencsésebb leszel. Szívből kívánom. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: ukume (Ideje: 08-04-2004 @ 10:05 pm)
Comment: Hát jól megkavartál, az ami biztos. a kis herceg jutott először eszembe: miért iszik? mert szégyelli magát. miért szégyelli magát? mert iszik... Aztán meg Demi Moor, aki szintén nem beszél az anyjával... de vajon akkor is ez lett volna belőle, ha nem ilyen "érzékeny"? Az érzékenység nemcsak átok, de áldás is, ha jól használják... Persze anyádnak nincs mentség... én sem tudtam megbocsájtani, míg el nem követtem a magam bűneit... (remélem folytatod!!!) - Jót teszel velem nekem is:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: veva (Ideje: 08-04-2004 @ 10:14 pm)
Comment: Elolvastam, megfájdítottad a szívemet, elgondolkodtam és arra jöttem rá, hogy azért kaptál tőle valamit, ami nagyon fontos. Az a gyerekkorodban belédmesélt sok-sok irodalom segít majd megvívni vele a csatát. Ebben biztos vagyok! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: bla (Ideje: 08-07-2004 @ 07:02 pm)
Comment: Ha ezt így le tudtad írni, már rég nem céltalan az életed.
Megtisztulást, új utak tettei követik.... |
|
|
|
|
|
