| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Körbekörbe1 (Halál) Ideje:: 08-04-2004 @ 10:19 pm |
|
|
|
|
Mit tudok a halálról? Semmit. Nem félek tőle. Bár ezt nem sokan hiszik el nekem... Az az igazság, hogy úgy érzem, mintha alkut kötöttem volna a halállal, mint az öregasszony a népmesében. Azzal, hogy tisztelem, és tudom, hogy senki sem halhatatlan, és valahogy megpróbálom elfogadni a létét (azt hiszem sikerül is...) mintha én rám nem leselkedne. Vagyis úgy érzem, hogy nem halhatok még meg. Mert így nem lenne értelme. valamiért meg kellett szülessek. Ebben mindenképpen hiszek. Bárhogy magyarázhatom: Istennek célja van velem; a természetben mindennek megvan a maga rendje, helye, és ideje, ennek folytán mindenkinek megvan a maga feladata is; tanulni, (és) vagy tanítani jöttem ide (hihi, akár reinkarnáció: miért ne???) Szóval. A haláltól valahogy nem félek. Többször volt már, hogy majdnem elüttettem magam egy autóval. De különösebb halálfélelmem egyszer se volt. Az más kérdés, hogy belegondoltam, hogy "na, ha most haltam volna meg, ugyan mit mutathattam volna fel?" és hogy "Neki vajon hiányoznék?" (Érdekes. Még ilyenkor is csak magamra gondolok...) Sőt, néha csak úgy is megszáll ez az érzés. Megyek az utcán. "És ha felszalad a járdára egy autó? És ha leesik egy tégla? Kinek fogok hiányozni, ki az, aki "észre se veszi", hogy eltűntem?" Ugyanakkor el szoktam gondolkodni arról is, hogy mi lenne, ha a szeretteim halnának meg. Ilyenkor szintén csak magamra szoktam gondolni. Na jó. Olyankor már nekik nem fáj...
Egyébként még senkim sem halt meg. A nagypapám mielőtt születtem. A halaink, egy jó párszor, két hörcsögöm, (plusz akiket az anyjuk pár naposan felzabált...) a pulink (ő volt az egyedüli, akit megsirattam...)... Ja, és a dédszüleim. Kilencven éves körül lehettek. A Dédiék. Lehúztak együtt szerintem legalább ötven-hatvan évet, de életük utolsó két évben külön éltek, mert összevesztek. Szerintem amikor a gazdaság tönkrement, akkor már nem volt értelme együtt maradjanak, és főleg ott maradjanak... Kenderes... Nagyon szerettem kiskoromban ott lenni... Ott szedtem először borsót. Pesti létemre, imádtam a kiscsirkéket, meg homokozni a gang aljában két régi edénnyel... Nomeg a hamis kakas, a cirokseprű, és Kati baba. Ő még a nagymamámé volt. Sajnos nem került elő. Mire apáék lementek hogy elhozzák, amit fontosnak, vagy emléknek tartanak, addigra eltűnt... Kár. Ja, és a mázsa is. Mindig megmértek minket is, a krumplit is, a borsót is. És ha jól emlékszem, akkor az ajtófélfán meg a magasságunkat jelöltük mindig. A dédimamám főzte a világ legfinomabb csirkelevesét... Ebben biztos vagyok. Reggel levágta a csirkét. Azt hiszem, azt sose néztem. De amikor kopasztotta, forrázta, azt már igen. Aztán tilos volt bemenni a konyhába. Kis külön épület volt. Ott főtt az az isteni leves. Igazi aranyszínű volt. Én még leveskockával se tudok olyan szépet... Abban aztán volt sok répa, borsó, finom csigatészta, és a csirkének mindene... Lába, feje, amiből apa mindig kivette az eszét, hogy attól legyünk okosak. A zúzájáért, és a szívéért mindig nagy háború dúlt. Mindig számon tartottuk, hogy ki mikor jön. Ja, és persze meg volt főzve a taraja is. Az volt a kedvencem, és akkor még korlátlan mennyiségben ettem a bőrét is, csak úgy főzve (sütve még ma is nagyon szeretem...), ja, és a lépe... ÉS utána az elmaradhatatlan csirkepaprikás. Talán azóta nem szeretem. Mert nem olyan. Olyan már sose lesz... A konyhában sok minden volt még. Ott volt az izgalmas ingaóra. Most is ott van a nagymamámnál. Azt hittem, elromlott. De a múltkor megkérdeztem, és azt mondta, hogy azért nem húzza fel, mert nagyon hangosan üt, és minden negyedórában, és kiszaladna a házból minden szomszéd, nem utolsósorban pedig ő maga is... Nem emlékeztem arra, hogy milyen a hangja. Ezen elszomorodtam. Viszont arra igen, hogy a kályhán volt egy kiemelhető tető, és a lyukba pont beleillett a dézsa. Ott melegítettük a vizet a fürdéshez. Azaz inkább mosdáshoz... Egyébként meg mindig ott állt a konyha előtt egy hokedlin, mellette a szappan. Kellett is. Mi négyen unokatestvérek ha nekiálltunk játszani, akkor nyakig szurtosan kerültünk elő... De rég is volt. Lány létemre még én mondtam meg a három fiúnak, mit csináljunk. Manapság túl nagy vagyok nekik: nem játszanak velem. Sőt lassan ők is felnőnek. Már ők se játszanak annyit. Csak a sport. Ja, meg mostanában már ciki puszit adni egymásnak, és ők már csak kezet fognak elköszönéskor... De azért zavarban vannak. Talán érzik, hogy ez túlzás. Egyébként ketten már túl is nőttek, már csak a saját öcsémnél vagyok magasabb. De már az se tart sokáig. Ja, és persze azóta van még egy öcsém. Csak ő valahogy nem tartozik hozzá a kenderesi mesékhez, mert még icipici volt. Leginkább az árnyékban aludt a babakocsijában. Na, mindegy.
Aztán emlékszem, hogy Gáborkával, a nagyobbik unokatesómmal, aki két évvel fiatalabb nálam, (és azóta is Gáborka, mert az apja is Gábor...) furcsállva hallgattuk az ablak alól, ahogy a dédiék veszekedtek. A nagymamánk is ott volt, és apa is. Próbáltak beszélni velük. de a vége mégis az lett, hogy mamához költözött a dédimama Szegedre. Onnantól nem voltak olyan igaziak a tyúkhúslevesek... Nem volt olyan igazi benne a csigatészta, Szegeden nem lehetett tarajastul kapni csirkét, és az esze, meg a lépe se colt benne (azóta se tudom megenni ezeket, csak a dédi levesében voltak jók. De az éppen ezektől volt jó...) Azután dédimama megbetegedett. És egy fél éven belül meghalt. Nem tudom hány éves lehettem. Talán hat? Nem emlékszem, hogy sírtam-e. Ha igen, akkor bizonyára azért, mert soha nem ehetek többé a leveséből. Azt hiszem, így volt. Szerettem, de valahogy világos volt számomra, hogy beteg, és meg fog halni. Azt hiszem. Egyébként nem voltam a temetésén. Senkinek se jutott eszébe. Nem is baj talán. Egy éven belül meghalt a dédipapa is. Lehet, hogy együtt már nem tudtak élni, de egymás nélkül se. Igazából néha szívesen meghallgatnám, hogy hogy ismerkedtek meg. Csak sose mertem megkérdezni a nagymamámtól. Talán majd egyszer.
A nagypapám pár évvel azelőtt halt meg, hogy én születtem. Mindig elfelejtem megnézni a temetőben, hogy hányban is, amikor kimegyek mamával, hogy rendbetegyük a sírokat. Egyébként beteg volt. Nem tudom, hogy mi volt a baja. Egyszer kiskoromban kutattam egy szekrényben, és megtaláltam a fényképét bekeretezve. Szép férfi volt, egy nagy fekete-fehér képen. Aztán valaki, talán anya rámszólt, hogy ne nézegessem azt, meg ne kutassak. Megkérdeztem, ki az, amire azt válaszolták, hogy a nagypapám, aki meghalt, és hogy tegyem szépen vissza, nem játék. Miközben emésztettem az információt, azért még visszaszóltam, hogy nem is kutattam, csak a kávéfőzős játékot kerestem, mert nincs a helyén. Lehettem vagy négy éves. Sokáig nem tudtam róla semmit.
Tavaly a nagymamám, amikor nála voltam nyáron, megmutogatta a régi fotóalbumokat. Apáék voltak benne egészen kisfiúkként (apa, és az öccse), a tengerparton, az udvaron egy kis biciklivel, egy babakocsiban, az óvodai-szabvány labdás, illetve macis képeken... És a nagypapám. És egykét kép, ami a Balatonon észült. Egy hajón. A nagymamám a korlátnak dőlve áll, nagyon csinos, és csak mosolyog bele a kamerába. "Ott ismerkedtem meg Gyulával" talán így mondja. Az egyik képen beszélgetnek, szintén a korlátnál. Aztán nagyobb társaságban piknikeznek, aztán táncolnak a hajón, aztán képek máshol is, ahol egymás mellett ülnek, talán kirándulásokon, meg ilyesmi. Aztán az eljegyzés. A kenderesi udvar. Mamán egy fehér blúz, és egy kis kék rakott szoknya... Azt a szoknyát most adta nekem nem rég. Aztán az esküvő. Kis fehér prémbekecs, mert télen volt. Szintén Kenderes. Aztán a szegedi nagyház udvara, ami persze akkor még zöld volt, és nem volt lebetonozva a gimnázium és a csárda miatt. A Tisza-parton van, a Móra Múzeummal szemben, a Régi híd másik oldalán. Roosevelt tér. vagyis Rozi. „Rozvel tér”. Egy hatalmas lakás, hatalmas térrel, legalább négy méter belmagassággal, körbe egybenyitott szobákkal, hatalmas konyhával, nagy folyosóval, és rengeteg lépcsővel, amiért a mama később elköltözött... Egy barátnőm azt mondta, hogy ha felnőtt lesz, megveszi magának azt a kis házat, ahol felnőtt, mert neki az az otthona. Hiába szereti ezt a házat is, amit ők építtettek, ahol van saját szobája, nem a padlástérben van együtt a húgával, de neki az az igazi otthon. Én azt válaszoltam, hogy nekem nincs ilyen. Néha ugyan érzek egy kis nosztalgiát az iránt a Pestszentlőrinci kis hetedik emeleti lakás iránt, ahol laktunk, néha eszembe jut az óvoda, ami ott volt a sarkon szembe, a pingvines szobor, ahol mindig játszottam, a közeli közért, a biciklis nagylány, a Timi (volt vagy tizenegy éves), a fürdőszoba barna csempéje, és amikor megtanítottam Matyit, hogy kell bezárni az ajtót, de azt nem,. hogy hogyan kell kinyitni, és be kellett törni az ajtót, a rácsos kiságyra, a napocskás párnámra, a gyerekszoba madaras, felhős tapétájára, és arra, hogy a kazetta tartó a falon gyakran olyan árnyékot vetett éjszaka, mint egy nagy medve, és ilyenkor mindig anyáéknál kötöttem ki, kettőjük között a matracon, mert sose nyitották ki az L-alakú sarokkanapét, ami tulajdonképpen az ágyuk volt, mert anyának fájt a dereka, és jobb így jobb volt neki a földön aludni, de reggelre sokszor már engem és az öcsémet talált maga mellett, mert ha ő is rosszat álmodott, akkor jött utánam, és apát kitúrtuk, ő meg az én kis ágyamba feküdt, amiről lelógott a lába. És anya még gyakran csinált tejbegrízt. És volt egy kacsás tányérom, amit oda lehetett tapasztani az asztalhoz, és lehetett bele vizet tölteni, hogy hűtse le az ételt, és a csőrös, ami olyan keljfeljancsi elven működő pohár, és van fedele is. Az enyém sárga volt, az tesómé zöld, és a bim-bam maci, aki szintén sárga volt, mozgatta a szemét, keljfeljancsizott, bimbamozott hozzá, és én nagyon szerettem, és az ő kedvéért kezdtem el először kúszni, a gyerekszoba szürke padlóján. Az ajtókon plakátok voltak, az egyiken esso tigrisek minden méretben, és a szájukban az elmaradhatatlan rózsával, a másikon egy oroszlános, és a másik oldalán pedig egy Mucha kép, amiről én mindig azt hittem titokban, hogy ő a Bóbita. És a nagyszobában mindig úgy roptuk a táncot az öcsémmel, akit az én rózsaszín királylányruhámhoz méltóan, ami a nagymamám kombinéja volt, királyfinak öltöztettem, és cibáltam magammal körbe-körbe a szobán át a "hangos zenére" ami az ő meghatározása, de már nem vagyok biztos benne, hogy a Bolerót, vagy a Carmen torreádor indulóját takarja, ugyanis egy cd-n voltak, de talán leginkább mind kettőt. Egyébként mikor iskolás lettem, apa csinált egy kazettát, amin egy órányi zene volt és az volt az ébresztőzene még megvan, valahol azt tudom, hogy Grieg Peer Gynt szvitje rajta volt, és a végén a Pink Flloydtól a Time, amiben az elején rengeteg óra csörög és nekem akkor kellett húznom a cipőmet ahhoz, hogy beérjek a suliba. Az oviban voltak ikrek, a Dani és a Dávid, és ők szerelmesek voltak a két Nikivel és mindig egymás mögött ültek ebédkor, és puszizkodtak, és én baromi féltékeny voltam, meg is állapítottam, hogy hülyék, vagy akkor még talán csak butát mondtam. Arra is emlékszem, amikor mentem beiratkozni az oviba, és az óvó nénik, a Rövidhajú Katinéni, meg a Hosszúhajú Katinéni odavittek a kerítéshez, mert a szomszédban ott voltak a leesdő csoporttársaim a bölcsiben; egy csapat ijedt, és kíváncsi gyerek lógott a kerítés túloldalán, miközben én az innensőn, és nem tudtunk mit kezdeni igazén azzal az információval, hogy csoporttársak leszünk. Egyébként első nap szinte csak én nem sírtam, és anyát hazaküldtem, hogy majd jöjjön értem délután. Kint az udvar sövénnyel részekre volt bontva a négy csoportnak. Nem tudom, hogy milyen sorrendbe voltak a csoportok, de azt hiszem piros volt a kicsi, kék a középső, sárga a nagy, és azt hiszem, hogy zöldbe már nem jártam, mert az az évveszteseké. Én viszont untam az ovit és iskolás lettem hat évesen és húsz naposan, annak ellenére, hogy az óvó néni nem engedett szívesen, mert mindig én kötöttem meg utolsónak a cipőfűzőmet, amit persze anya azóta is emleget, ha nem készülök el valamivel időre. de emlékszem, amikor az első fogam kiesett, és amikor a másodikat lenyeltem, és még nagycsoport után is, mielőtt végleg elmentem, még egyszer átkutattam utána a termet, arra, hogy mindig összeszedtem a sógyurma morzsáit a párkányról, amikor ott száradtak, és megettem, a nagy narancssárga építőkockára, az összeépíthető műanyag csúszdára, és csövekre, a lépcső tetején, amivel nem volt szabad játszani, csak délután, arra, hogy milyen rejtély övezte a logopédust, és hogy mindenki szeretett volna bejutni a szobájába, hogy én "SOHASE" aludtam délután, mert nagyon utáltam, a kis összehajtható vaságyakra, a rózsaszín pokrócokra, amibe bele volt hímezve a jelünk, a szomszéd terem gonosz óvónénijére, akit nem szerettünk, és a kedves dadusokra, akik mindig szívesen válaszoltak záporként rájuk zúduló kérdéseimre (tőlük tudom, hogyha beütöm valamimet, akkor egy kés lapjával kell visszanyomni, és ha elvágom a kezem, akkor jó vastagon meg kell sózni, mert az csíp, de összehúzza, és eláll a vérzés...). És emlékszem Szuszira, aki nagycsoportban mindig becipelt a kabátoktól a terembe reggelenként, és talán szerelmes volt belém (persze én is belé), arra, amikor a fiúk megpróbálták kiásni nekem az udvar végén a vécébe beleesett fagyöngyből fűzött nyakláncomat, amikor reggel le kellett szedni a hintát, mert a csúnya nagyfiúk bemásztak éjjel, és feltekerték a felső vázra. És amikor Lombos Andi meglógott a hátsó kerítés lukán át, és elindult haza, vagy a nagymamájához, de többször is. A hajamat a fejem tetején összefogva hordtam "gejzírben", mert hátra akartuk növeszteni a frufrumat. Amit egyébként sokáig fufrunak mondtam, ahogy a copfot coffnak. Mennyi-mennyi emlék... Vili? Vilire emlékszem, és a bátyjára is, akit Tibinek hívtak, és volt egy húguk is, de a vezetéknevükre már sajnos nem. Ki volt Vili? Nem volt csoporttársam, talán szolfézsra jártunk együtt Éva nénihez, a sárga zeneiskolába, ami pár villamosmegállóra volt tőlünk. Az utca végén meg a piros iskola volt. De én nem oda mentem, hiába volt közel. Ének-zeneibe mentem, jó messzire, úgyhogy minden nap kellett kísérgetni, viszont napközis voltam, és jártam művészitornázni, vagyis ritmikus sport-gimnasztikára Judit nénihez. Nem rég hallottam valakitől, hogy még mindig ott tanít. Ő már biztos nem emlékszik rám, de éne nagyon is emlékszem az izomlázra a bemutató utána, ami a nagy tornateremben volt, és anya azt mondta, hogy guggoljak le százszor az ajtóban, és akkor elmúlik, és tényleg elmúlt, és a nagy év végi előadásra a Rózsában, ami egy művház, ahova mindig jártunk a sulival színdarabot nézni, meg ilyesmi, meg anyáékkal kaláka koncertre karácsonykor, és mi OTT szerepeltünk! Kis rózsaszín tornadresszekbe öltözve, az arcunkra pirosítót raktak, a hajunkba kontyfogót, szintén rózsaszínt, és műrózsát, és a diótörőből a cukorbabák táncára táncoltunk, és mindenki irigyelte a Sárát, aki a legszebben tudott lábujjhegyen járni, és ezért ő kapta a kis csengőket... És a végén mi voltunk a díszlet: tavirózsákká kellett válnunk, mert utánunk táncolta egy nagylány (hihi! ő is elsős, mint mi! csak ő gimnáziumban, haha...) a hattyú halálát fehérben, hulahoppkarikával. Vikinek hívták, és irigyeltük, mert nagy, és mert ő már szerrel táncolhat. De a többiek is: a másodikasok ugrálókötéllel, a harmadikasok labdával, a negyedikesek terefere polkát, az ötödikesek szalaggal, aztán kánkán, kávéházi jelenet... A NAGYOK. Ja, és az ovisokat állatira lenéztük. Nem is tudom miért.
Hogy honnan van ez a rengeteg emlék? És hogy honnan indultam? Hajajj. Rengeteg mindenre emlékszem. Kb. kétéves korom óta. Akkor jött haza apa Amerikából, miután kint tanított, vagy tanult, vagy nem tudom. De utána nem akartam elengedni dolgozni, mert azt hittem, megint messzire megy, és ezért belecsimpaszkodtam a nyakába, és ott lógtam rajta, és nem hagytam elmenni, és ő ott állt velem az oroszlános ajtó előtt a szobámban, és nem ment el.
És hogy honnan indultam? Á, megvan. Szóval rengeteg emlékem van arról a lakásról, és szeretem is, de ha én megvennék magamnak később egy lakást, mert azt a magaménak érezném, az a nagymamám volt lakása lenne Szegeden. Na mindegy. Ennyi mára elég lesz. Majd folytatom.
***
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-04-2004 @ 10:19 pm
| Hozzászóló: kabboca (Ideje: 08-04-2004 @ 10:27 pm)
Comment: Tegnapelőtt éjjel írtam. Úgy, hogy mindent leírtam, ami eszembe jutott, és közben rá se nélztem e képernyőre. Na jó, helyesírási hibákat utólag gyomláltam azért.
Jót tett.
Azt hiszem lesz még ilyen... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: ukume (Ideje: 08-05-2004 @ 09:47 am)
Comment: Hogy is mondta Enigma? "Hogy milyen szép emberek vannak!"... Élmény olvasni, amit írsz:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Móka (Ideje: 08-05-2004 @ 11:05 am)
Comment: Kabboca...írj még! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: enigma (Ideje: 08-05-2004 @ 12:06 pm)
Comment: pedig tegnap csak én akartam írni a halálról...:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: kerlac (Ideje: 08-05-2004 @ 12:18 pm)
Comment: Nem csalódtam Benned :)) |
|
|
|
|
|
