Nem alakul valami jól most életem, folyamatosan hajtani kell, s ezt testem se díjazta nagyon. Beteg vagyok, nem bírok negyed óránál többet állni, mert megfájdul hátam. Viszont ha az embernek vannak szülei, kik szeretik, minden könnyebb. Bár apám halála óta ezt nem igazán mondhatom el, de így hetente mentem anyámhoz, akiről azt hittem egyre jobban van…

Beléptem hozzá: - Szia anya – mondtam, de néma csend fogadott. Éreztem baj van, beléptem szobájába. Kedvenc hintaszékében volt, ott olvasott mindig. Most viszont lehunyt szemmel, holt sápadtan ült ott. Megijedtem, azonnal megnéztem, hogy van e pulzusa. Nem volt, kétségbe estem. Kihívtam a mentőket. Azt mondták, öngyilkos lett, begyógyszerezte magát. Nem akartam elhinni, csak szorítottam kezét, hogy hátha megérzi a fájdalmat és fel kell. Nem történt semmi, orvos vállamra rakta kezét: - sajnálom – mondta halkan, majd otthagyott. Én meg dühösen néztem azt a testet, akiben nem is olyan rég még anyám lelke volt.