Életem legpocsékabb hete volt a mostani. Minden összejött. Csak egy részét írom le, mert van, ami nem tartozik az égvilágon senkire sem!
A hétfő átlagos volt. Kedden beszéltem telón párommal, kiderült, hogy kórházban volt, mert arcüreg-gyulladása lett!:((( Asszem valahol itt kezdett süllyedni az életkedvem. Szerdán megint fél négyig a suliban, egész ügyik vagyunk már csomagolásban. Csütörtökön érte el hangulatom az első mélypontot. Mamámnál voltunk az otthonban. Rettenetes volt látni, hogy mennyire beteg és tehetetlen. Kiborultam, teljesen. Este meg is jött, ilyenkor úgy szeretnék amúgy pasi lenni... Mindegy. Pénteken nagyon szenvedtem, minden kínom volt. Görcsöltem, fájtam, idegbajos voltam, haza akartam jönni. Amilyen gyorsan lehetett, téptem is... Este msn, de nem sokáig, mert kelnem kellett.
Szombat, na ez volt a legrosszabb. Délelőtt meló. Az agyam eldurrant, mikor megláttam, hogy 3 új diákot tanítanak be! Nem hogy felvennének valakit(mondjuk engem, már 3 hónapja csücsülnek az önéletrajzomon), neeem, felvesznek újabb diákokat! :@ Valószínűleg azért, mert olcsóbb, mint felvenni valakit, de akkor is, ááá! Na, a mélypont hazajövetelem után ért el. Ez volt a csúcs, ennél lentebb azóta sem kerültem. Párom olyan beteg, hogy nem tudott eljönni. Végig sírtam a telefonban. Még estefelé is kész voltam. Azóta sem tudok mosolyogni. Egy ilyen borzalmas hét után(még a felét se írtam le...), még ez is, hogy nem láthatom őt!:( Az alvás volt a legrosszabb. Egyedül ágyba bújni, nélküle. Álmos voltam, hamar elaludtam, a Szombat esti lázat se tudtam végignézni. De nyugtalan voltam, korán reggel ébredtem és azóta sem tudtam visszaaludni. Padló alatti állapotban vagyok. És, ha mindez nem volna elég, még a torkom is megfájdult. Most ott tartok, hogy nincs kedvem élni, enni, suliba menni, lesz*rom a miskolci versenyt, nem érdekel semmi. Csupán egy dolog nyugtatna meg, ha itt lenne Ő, megölelhetném... De nem lehet.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire rossz, miért nem mentem én hozzájuk? Egyrészt, annak mi értelme volna, hogy én is elkapjam tőle a betegséget?... Bár már kezdek beteg lenni, azért nem kéne súlyosbítani. Azon kívül pénzem se volt, anyáék sem voltak itthon, hogy tudtam volna kérni... Szóval minden összeesküdött ellenem most.
Egy valami vigasztal picikét: a Harry Potter. Már százszor láttam mindegyik részt, de csak ez hoz nekem most némi megnyugvást.
Amikor belementem ebbe a távkapcsolatba, tudtam, hogy mit vállalok. Tudtam, hogy lesz ilyen is... De képtelenség felkészülni rá. Erre a fájdalomra, amit most is érzek. Egyrészt, mert tudom, hogy neki is szüksége lenne rám, másrészt egy ilyen borzasztó hét után nekem is szükségem volna rá. Tegnap még az is fájt, ha közös képünkre néztem. Azt juttatta eszembe, hogy most nem lehet velem :(. Ami picikét még talán vigasztaló lehet, hogy csütörtökön elvileg már láthatom. Ha nem kell a többiekkel hazajönnöm a verseny után, akkor mindenképpen. Csak addig bírjam ki. Nem tudom, miből meríthetnék erőt úgy igazán... Amitől visszatérne az életkedvem... Régen voltam ilyen állapotban, amióta Szabival vagyok még nem is volt olyan, hogy ne tudtam volna mosolyogni. Most nem nagyon megy. "Félmosoly az arcomon, ha nem is látni, de fáj nagyon"
Az egykori Baby Sisters egyik dalának soraival fejezném be a mai blogomat. Megyek, nézek egy kis Harry Pottert, hátha segít!