Ma újra ott voltam, ahol csoszogó léptek zaja töri meg a szívbemarkoló perceket.  Botorkáló öregek keresik kopott botjaikkal jövőjüket, s múltjukat. Némelyik fényévekre visszanéz, míg mások már a mát is elfelejtették.  Egy közös dolog van, ami megegyezik bennük, s ez nem más, mint a végtelen várakozás valakire. Talán a halálkapujában lehet ily kétségbeesetten harcolni a dacoló idővel, hogy még időben megérkezzen az, akit várnak. Csend van. Síri csend.  Elfordítanám a tekintetem, hogy ne látszódjanak a könnyeim, de a tudatom újra és újra rápillant a tehetetlen emberekre. Elgondolkodom! Talán én is valaha, valamikor ugyanitt. Talán egyszer én is keresem a mostani jelent, amiben ma még én, én vagyok? Talán az a meglévő szeretet, ami most felém irányul, elillan majd a következő évekkel? Nem tudom. Elnézem azokat, akik már régen feladták és szótlanságra ítélve fekszenek ágyukban, várva a halál beosonó, jéghideg szelét.  Arcukon az életnek parányi nyoma sincs, de szemük mégis csillogni látszik valamitől. Valamitől, amit úgy hívnak szeretet. Ma én voltam a szeretet ebben a megdermedt világban. Ma én mondhattam el újra, annak, akit szeretek, hogy köszönöm. Megköszönhettem azt is, hogy megtanított arra a felbecsülhetetlen értékű érzésre, amit sohasem felejtek el, hiába múlik el felettem az idő és hiába öregszem.  Mindig tudni fogom, hogy egyetlen dolgot nem szabad elveszítenem, a szeretet szépségét.  Tudnom kell és tudom is, hogy egy szeretetre képes szív, sok esetben győzedelmeskedik a halál felett.

 2008.12.14