Nem is olyan régen, legfeljebb két-három éve lehetett, mikor az első kitömött télapóval találkoztam, amint épp egy erkélyen próbált bemászni. Embernagyságú télapó volt, még közelről is igazinak tetszett: igazi volt a cipője, a ruhája, a hátára vetett zsákja.
- Milyen kedves gondolat! - ujjongtam. - Mások is hinni akarnak a csodában, és emlékeztetik a hitetleneket, hogy Télapó márpedig létezik.
Tavaly már kezdett ijesztő mértéket ölteni a télapó-láz, de az idén tényleg minden képzeletet felül múl.
A legelrettentőbb élmény a Tescoban ért, ahol bébi méretben is lehet kapni a nagyszakállú ruháját.
Bele se merek gondolni, hogy nézhet ki abban egy csecsemő, miközben körbeállják a szülei, és vidáman kacagnak a látványon:
- Nem vicces? Mini télapó! Üngyöm-böngyöm, anyuci szeme fénye, mit hoztál a papának?
Bolond az ember, vagy a világ bolondult meg?
Gondolatban hálát adok a magasságosnak, hogy nekem nem most kicsik a gyerekeim, mert fogalmam sincs, hogyan magyaráznám el nekik, hogy Télapó már pedig létezik!
Egy. Egyetlen egy van belőle a világon, amelyik mindenlátó szemüvegén keresztül figyeli a gyerekeket, és megjegyez minden jót, amit évközben lát.
Nálunk legalábbis, így működött a csoda. Aztán megérkezett a Télapó, és elhozta a gyerekeknek, amire nagyon vágytak.
Imádtuk ezt a játékot! Ők elhitték, hogy van, aki észreveszi a legapróbb jótettüket is, mi pedig élveztük, hogy varázslók lehetünk, akik a legtitkosabb kívánságot teljesítik. (Na, igen! Ehhez vágyni is tudni kell!)
Akkor még könnyű volt ilyet játszani. Akkor még csak az áruházakban mászkált egy-egy beöltözött bácsi, akiről mindenki tudta, hogy nem igazi.
Manapság vajon milyen csodában hiszenek a gyerekek?
Vagy a csoda már kiment a divatból?
Én mindig szerettem a karácsonyt, de most hányingerem van minden bolttól és az örökké zengő Jingle Bengstől. Mintha minden csak azt mondaná: vásárolj! Vásárolj! Én meg futni szeretnék... Neeee! Ne így!
A karácsony nem ilyen!
Emlékszem, mikor 18-an voltunk a fa körül... Apám feldíszítette a fát a gyerekekkel, anyám egész nap sütött, aztán este fáradtan odaállt a fához, és elénekeltük a mennyből az angyalt.
Apám kezdte mindig.
- Mennyből az angyal, eljött hozzátok...
Pedig annak idején a végsőkig kitartottak az MSZMP mellett! Ők hittek abban, hogy akkor tehetnek valamit a világért, ha tagjai a pártnak.
Mikor a fiammal terhes lettem, a születésnapomon hatalmába kerített az áhítat, hogy a születés tulajdonképpen az anyának emlékezetes, nem a gyereknek. Meg akartam köszönni anyámnak, hogy megszülettem... Vettem neki egy csokor virágot, kiderítettem, hogy épp gyűlésen van, és utána mentem. Épp a kisebbség helyzetéről volt szó. Megkérdezték a végén, van-e valakinek hozzáfűzni valója. Jelentkeztem. Volt nagy ámulat, mert mint kiderült, nem lehet csak úgy hozzászólni egy témához, hanem azt még ülés előtt be kell jelenteni. Becsületükre legyen mondva, megadták a szót, de én akkor döbbentem rá először, hogy anyámék egy számomra ismeretlen világban élnek.
A mai napig fogalmam sincs, hogy jó volt-e az a világ vagy sem. Nekem a gyerekkorom volt. Én abban nőttem fel, és mindegy, hogy milyen volt, mert az életem része lett.
Bízom benne, hogy a mai gyereke is így lesznek vele. Mindegy, hogy mi milyennek látjuk, nekik ez a gyerekkoruk. A fejlődés mindig ijesztő volt, mióta világ a világ. Senecának sem lehetett könnyű Néro nevelőjeként élni, pedig úgy hisszük, akkor még minden olyan "igaz" volt.
Az emberiség története éppoly önálló sorssal bír, mint bármelyikünk élete. Szidhatjuk a kort, amiben élünk, hibáztathatjuk az előző rendszert, amibe beleszülettünk, de attól még nem fog változni semmi. A változtatáshoz előbb megérteni kell. Megérteni azt, hogy nem az ember lett rosszabb, hanem a világ működik másképpen. És mert nekünk most ebben kell élnünk, ezt kell megtanulnunk értelmezni, hogy aztán élhetővé tehessük magunknak és a gyerekeinknek egyaránt.
|
