Na, gyerekek, emberek, drágáim! Minden idegeskedés, rossz hangulat és miegymás ellenére szuper jól sikerült minden!:) Kezdem az elejéről...

Reggel fél 8-ra mentünk, mintha csak simán óránk lenne. Kicsi csúszás volt, fél 9kor kezdtünk csak. Első körbe bekerültem, mert előre vették az angolosokat. Először elsápadtam, de aztán örültem, hogy hamar túl leszek rajta. Bementünk, nyitóbeszéd, aztán 6 ember bent maradt, köztük én is. Előttem 4-en húztak tételt, valami gyanús volt nekem...Számolgattam, filóztam, és kihúztam az ötös tételt, amit a legjobban tudtam, mert én dolgoztam ki!:))) Örömömben hatalmas vigyor szaladt a számra :). Mire a második ember lement, már készen is voltam, türelmetlenül vártam, hogy sorra kerüljek. Amit kérdeztek, annak nagy részét tudtam, egy részbe, a csomagolásba tudtak belekötni, de úgy látszik, ezzel nem vesztettem sokat :). Az angolom is egészen jól sikerült, ahhoz képest, hogy ahhoz tudtam a legkevesebbet, de a tanárunk nagyon segítőkész volt és kedves, tehát ment itt minden!:) Csak az volt a rossz, hogy órákig kellett várni, mire mindenkit megvártunk, aztán a bizottság összeült, értékelés elkészült... Fél négyre értünk végül haza, reggeltől :S. Hulla vagyok, amúgy meg náthás és fáj a lábam, de nem érdekel, mert boldog vagyok, elégedett, mert még többet is teljesítettem, mint amit gondoltam. A szakmavezető tanárunk is megdicsért a végén, az elnök is még a feleletem közben... Nevezzen bárki egoistának, de én most qrvára büszke vagyok magamra, többet hoztam ki a képességeimből, mint amit képzeltem! Úgyhogy aki ezt utánam csinálja, az mondhatja, hogy egoista vagyok, meg beképzelt, de az egész osztályban egy valaki volt(egy másik lány), aki 100%-ra tudta, ketten voltunk 99%-osak(ha jól emlékszek), szóval azt hiszem, a legjobb három tanulóban benne lenni nem kis dolog. Nem érdekel, ha valaki szerint ettől felvágós vagyok, vagy beképzelt. Ezek után csak azt remélem, hogy májusban is így fog sikerülni minden, és akkor majd elmondhatom, hogy igen, megérte és vagyok valaki!:)

Nagyon érzelmes...
Mikor azt hisszük, hogy most már minden tökéletes és jó lesz, akkor mindig jön valami, ami a mélybe akar húzni. Ha hagyjuk, h megtegye, akkor vége mindennek. Sosem szabad hagyni, s azt sem, h valaki ide kerüljön. Ha pedig mégis látod, h a mélybe ugrana, feladná, ne hagyd! Értékes embert veszíthetünk el, ha hagyjuk, akár szeretjük őt, akár nem! Ez saját gondolatom, nem idézet, nem másoltam. Csak néha szeretném, ha engem is kihúzna valaki, nem mindig egyedül küzdenék minden ellen és húznék ki másokat a kátyúból. Mert bár szívesen teszem, mindenki viszonzásra vár, nem hálát, nem pénzt, viszonzást. A bevezető szöveget még tegnap írtam, egyből kitettem myvipre és iwiwre. Annyi minden összejött mostanában nekem, de nem nagyon szoktam ilyenekről írni, mert ezek a legbelső érzéseim, olyan gondok, amiket nekem kell megoldanom. Mit kezdene egy kívülálló azzal, h mamám olyan beteg, h gyámra van szüksége, h anyagi gondjaink vannak és nem tudni, anyum megmarad-e az állásában? Hogy, amiről azt hittem, egy csodás álom, egy harmonikus kapcsolat, kiderül, h nem is az...
Volt már nem is olyan régen, még karácsony környékén egy veszekedésünk Szabival, de nem volt túl komoly, hamar túlléptünk rajta. Most viszont úgy érzem, nagyobb a baj. Egyáltalán nem ért meg engem, fel se fogja, h miről karattyolok neki... Próbáltam elmagyarázni tegnap, h csak arra vágyom, h jobban mutassa ki, h mit érez, de nem fogta fel... Csak azt szűrte le, h rá akarom kényszeríteni az akaratomat, követelőzök és elvárom, h sms-ekkel bombázzon... Komolyan ilyen érzéketlen volna?:S Egy ennyire hűvös, érzelemmentes pasit sikerült kifognom, aki annyit nem fog fel, h nekem ez mennyire fontos, h számít és jól esik??? Én bezzeg fogadjam el, h ő milyen elfoglalt, hétköznap sosem ér rá, minden dolga hétvégére esik, emiatt most sem fogunk találkozni,m ár látom... Ha szólni merek, akkor meg jön a "mit puffogok, ahelyett, h megoldást keresnék?" és hasonlók.
Engem nagyon megviselt az elmúlt egy hónap, és csupán arra vágyom, h azt érezhessem, szeretnek. Valakinek fontos vagyok. Ha ez olyan megerőltető, akkor nem tudom, mit keresünk mi ebben a kapcsolatban együtt!!! Az a baj, h mindig kifogom azokat a hapsikat, akikbe totálisan belezúgok valami miatt, de ő mégsem tudja megadni, amire vágyom... Túl nagyok az elvárásaim? Olyan nehéz toleránsnak, kedvesnek, megértőnek lenni? Én bezzeg legyek az, de ezt miért nem kapom vissza? Nem érdemlem meg?? Mindenért én vagyok mindig a hibás, jön a "már megint mi bajod van?" a "most miért kell mindig ezt csinálnod?" és "folyton eltúlzod a dolgokat". Engem nem lehet így szeretni, amilyen vagyok? Vagy csak olyan bamba vagyok, h nem találok olyat, aki így tudna szeretni? Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, h szerettek engem valaha? És vhogy mindig oda jutok, hogy nem :S. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan én szeretném, ahogyan szerintem megérdemelném. Ráadásul Szabi bevágott egy ilyet: "tudtad, h mit vállaltál" és ezzel olyan sebet tépett fel, amit nem kellett volna. Hirtelen akkora fájdalmat sikerült okoznia, amiről azt hittem, h már régen eltemettem. Most is a könnyeimmel küzdök, mert nagyon fáj... Igen, én sikeresen túltettem magamat azon, hogy 9 hónap után ért véget egy olyan kapcsolatom, amiért nagyon sokat küzdöttem. Hetekig látni sem akartam a szakítás után Gabit. Hosszú hónapok teltek el, amikorra meg tudtam neki bocsájtani, hogy ráhajtott barátnőmre, hogy a szakításunk után közvetlenül már másik csajt vitt ágyba, hogy azt állította, nem vagyok jó az ágyban és főleg azt, hogy mindezt nem volt képes a szemembe mondani. Ennyit nem érdemeltem, hogy őszinte legyen velem. Amikor megismertem Szabit, igen, tudtam, hogy messze lakik és FÉLTEM ebbe az egészbe belemenni. Pontosan azért, ami Gabival történt, hogy végigszenvedtem a 9 hónapot a semmiért, mert mégis VÉGE lett, akármit is tettem! Hetekig őrlődtem amiatt, hogy mi lesz, ha megszeretem Szabit és ugyanez lesz? Hogy megint nem leszek képes másfél évig normális kapcsolatra, annyira összetörik a szívem? TUDOM, hogy mit vállaltam, tudtam, mekkora a kockázat, de belementem, mert mindig van 2. esély és mert HITTEM benne, hogy ez más lesz. Hogy vele minden más lesz, hogy nem veszik el a kapcsolatunk a hétköznapok szürkeségében, hogy nem lesz olyan, ami most is van! S most elbizonytalanodtam. Mégis minden hapsi ugyanolyan mocsok, érzéketlen, egyik sem tud engem szeretni??? Erre vagyok kárhoztatva, el vagyok átkozva, hogy nekem sosem sikerül egy kapcsolatom sem??
Vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. Persze, mindenből tanul az ember. Az első komolyabb barátom mellett megtanultam, hogy nem érdemes senkiért sem tönkre tennem magamat. A futó kapcsolatokból is okultam, nincs értelmük, sőt, sebeket téphetnek fel. Az eddigi leghosszabb, 10 hónapos kapcsolatom ráébresztett, hogy senkiben nem érdemes megbízni és ne legyek naiv(lefeküdt a volt nőjével). Azt is megtanultam, hogy focistát ne szeress, mert mindig kicselez! Két focistával jártam, egyikkel 8 hónapig, egyszerűen kihűlt a kapcsolatunk. A másikkal 3 hétig, a mocsok visszament a volt nőjéhez(amit én egy hatalmas pofonnal jutalmaztam:P). Rájöhettem, hogy van szerelem első látásra, de nagyobb a füstje, mint a lángja(2 hónapnyi szenvedélyes kapcsolat úgy illanhat el, h manapság nem is köszön nekem:S).
És a legfontosabbat meg kellett volna tanulnom: a távkapcsolatok sosem egyszerűek, és lehet, hogy később könnyebb volna, csak, ha az embernek nincs kitartása, ereje és nem azt kapja tőle, amit elvár, akkor fuccs, annyi lesz. Ezt nem tanultam meg, mert újra belementem vállalva azt, hogy megint megsebeznek és, hogy én húzom a rövidebbet. Még nem tudom, hogyan alakulnak tovább a dolgok, de nagyon jól esett most mindezt leírni. Remélem, minden jobbra fordul. Én szeretnék bízni benne.
Ma este pedig megünneplem, hogy átmentem a vizsgán és jól kibeszéljük a dolgokat osztálytársaimmal!:) A holnapi másnaposságra már készülök, csupán egy üveg Jäger vár négyünkre!:P:))))
Pápussz!:)