Simonyi óbester nevét sokan ismerik, igaz, főleg az idősebbek és főleg csak mifelénk. A nyírségi születésű huszártiszt, miután a napóleoni háborúkban kitüntette magát, Debrecen városparancsnokaként hagyott jó emlékeket maga után. Fennmaradt például, hogy az óbester nevét viselő úton, ahol a jelenleg a város egyetlen villamosvonala is található, fákat ültetett. A város polgárai azonban az éj leple alatt kilopták ezeket a fákat és eltüzelték. Ezek után az óbester újra ültettetett, de minden fatörzs mellé fegyveres őrt állított, mígnem a fácskák kellően meg nem erősödtek. (Tudnám ajánlani a módszert pl. telefonfülkék, buszmegállók, frissen festett falak esetében. Igaz, akkor többezres helyőrségre lenne szüksége ma is a városnak.) Sokat tett Simonyi az akkori Nagyerdő felé terjeszkedő Debrecen fejlesztéséért.  Az utcán és az emléktáblán kívül nem is olyan régen még egy patinás söröző is viselte az „Óbester” nevet. Diákok törzshelye volt, amit az olcsó sörön kívül a sült szalonna, a virsli, a kolbászos rántotta és egyéb egyszerű ételek-italok is jeleztek. Jól ment a bolt, mégis tulajt váltott. Az új gazda – mert őt magát Mátyásnak hívták, s a söröző egy nagy pincehelyiségben volt található – az igen eredeti „Mátyás pince” nevet adta az intézménynek. Akkoriban sokat dühöngtem ezen, két okból. Egyrészt, nem értettem, hogy a manóba nincs levédve a „Mátyés pince” nevezet, amikor Budapestnek szinte emblematikus intézménye, kirakat-vendéglője a gazdag külföldiek és vastagabb pénztárcájú honfitársaink számára? Jó, jó, az Óbesterben is jó volt a koszt, szerette a törzsközönség, de nem egy kategória a kettő. A másik gondom viszont éppen az „Óbester” nevezet negligálása volt. Aki azt elhagyta, talán azt sem tudta mit jelent. Az osztrák hadseregben az „Obermeister” kb. a mi ezredesünknek megfelelő rang volt, s az óbester formában a korabeli magyar nyelvben széles körben ismert volt. A debrecenieknek ki kellett volna állniuk mellette, le kellett volna védetni ezt a nevet. Szóval sokat bosszantott az ügy, mígnem valaki felhívta a figyelmemet, hogy már megint másképp hívják a sörözőt. Gyanítottam, hogy az a név is aligha fog nekem tetszeni. Sajnos, igazam lett. A bejárat felett a vereckei ősmagyar „The Corner’s” felirat ékeskedik, jeléül annak, hogy a bejárat a sarkon található (mily éleslátó és frappáns elnevezés!).

  Tudom persze, a vállalkozás szabad, a névadás a vállalkozó joga, ebben – sajnos – alig kötik szabályok. Ha angol nevet akar, hát azt ad. Általában a külföldi vendégek becsalogatásával magyarázzák az idegen cégérneveket, de a külföldi vendég – ha érti, ha nem – csak röhög rajtunk. Igaza van, neki mulatságos, nekünk sírnivaló az az igyekezet, amellyel a magyar ember menekül az anyanyelvétől és a hagyományaitól. Udvariasságnak azt venné az ánglius és mindenki, aki érti azt a nyelvet, ha a magyar vendéglátó is beszélne angolul. Nos, a The Corner’s-ben nem tudom, mi a helyzet. Nem jártam ott, mert nekem az az én diákkorom Óbester sörözője volt, ahol finom borokat ittunk a bürettaszerű csapos üvegből, ahol fillérekbe került a kolbászos rántotta. Nem jártak oda külföldiek, legfeljebb a velünk együtt tanuló külföldi diákok, de tudtommal jól ment az üzlet. Tudom, hogy minden elmúlik, minden változik, de nem értem, hogy miért az értékeinket, patinás, régi debreceni neveinket dobjuk ki elsőnek egy szótárból kilesett idegen elnevezésért cserébe. Hiszen nemcsak egy épület, egy szobor, egy festmény lehet műemlék, hanem egy elnevezés is. Ha ennyire vigyázunk a régi nevekre, az annyi, mintha lebontanánk mondjuk a Nagytemplomot egy újabb hipermarket kedvéért. Azt is tudom, hogy mindettől még jól is főzhetnek a The Corners konyháján. Lehet, hogy vendégszeretőek is. Még az sem kizárt, hogy drágábbnak sem drágábbak, mint másutt. Ám mikor fogjuk fel végre, hogy a méltán híres és még ma is sikerrel ápolt magyar konyhához a magyar éttermek is hozzátartoznak? Mikor jövünk rá végre, hogy ’The Corner’s” a világon bárhol is lehet, Óbester söröző azonban csak Magyarországon, sőt: leginkább csak Debrecenben? Nesze neked, Simonyi óbester!