"Amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled" - mondta nagyapám és sokáig bele sem gondoltam, hogy hiszen neki csak hat elemije volt, mit tudhat ő a tanulásról! Később kezdtem belátni, talán éppen ezért lett számára a tanulás a legfőbb vagyon, mert neki nem adatott meg, hogy ilyesfajta kincset gyűjtögessen.
Nekem már természetesnek tűnt, hogy iskolába járok, nem éreztem magam ettől kiváltságosnak. Iskolába járni kötelező, és ez elvette a tanulás jó ízét. A pedagógusi munka elveszítette tekintélyét, az iskola a szülőkre mutogat, a szülők az iskolától várják a megváltást, és közben elvész a lényeg: a tudás hatalom.
Hiszen azért járunk iskolába, hogy tudásra tegyünk szert, és nem azért, hogy szegény tanár nénit sajnálni kelljen azért, mert Pistike már megint szemtelenül viselkedett az órán, és ő nem tud vele mit kezdeni. Ha a szülők nem nevelik meg azt a... Pistikét, akkor ő tehetetlen. Neki nincs varázspálca a kezében, ő nem verheti meg, nem üvöltheti le a fejét, bizony ő teljesen ki van szolgáltatva a tudásnak, amit pedagógusként birtokolnia kellene. Mert ugyebár azért nem az utcáról toborozzák a pedagógusokat, mert ahhoz tudás kell. Tudás, ami tanítható, hogy miképpen bánjunk a gyerekkel, hogyan kössük le a figyelmét, hogyan keltsük fel az érdeklődését, hogyan ébresszük rá az értékeire. Ám magunk is kezdjük elhinni: a jó pedagógushoz jó gyerekek kellenek. A rossz gyerekek nem kellenek senkinek, sem az iskolának, sem a szüleiknek.

Pierre Bourdieu a hetvenes évek közepén írt egy tanulmányt: Az oktatási rendszer ideológikus funkciója címmel, amelyben kifejti, hogy az iskola legfőbb funkciója, ami egyben a legrejtettebb is: a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Ez így elég meredeknek tűnik első hallásra, de ha belegondolunk, hogy az iskolában a jó gyerekek érvényesülnek, akkor máris elkezdhetünk elmélkedni azon, hogy mennyire igaz, amit eddig hinni véltünk, hogy az iskola, a megszerzett tudás objektív értékmérője.
Az iskola, látszólag független az osztályviszonyok szerkezetétől, azonban ha megnézzük az adott kor tanterveit, azonnal láthatjuk, hogy a mindenkori uralkodó osztály politikai elveinek kiszolgálása folyik. A múlt rendszerről már nyíltan bevalljuk, hogy ott a "társadalomba beiileszkedni tudó" jó káder "kitermelése" volt a nevelés legfőbb feladata Ezzel ügyesen el is fordítjuk figyelmünket arról, hogy ma pedig a profitorientált, multinacionális cégek hű kiszolgálásához "gyártjuk" a megfelelő alapanyagot.
A tudás, mint olyan, eltörpül olyan értékek mellett, mint a megfelelő alkalmazkodóképesség, a jó kifejezőkészség, az önmagát menedzselni tudó, kapcsolatrendszerek hálójában otthonosan mozgó, tudatos ember képe. A siker záloga a kultúrális tőke lett, és nem a tudás. A kultúrális tőke azonban elsősorban a család "adománya", otthonról hozzuk viselkedési szokásainkat, otthon tanítanak meg beszélni, otthon tapasztaljuk meg a figyelem erejét, hogy mit szabad és mit nem elmondani.

Bourdieu arra a szomorú következtetésre jut, hogy ez a kutúrális tőke az iskolában bizony nem gyarapszik, hanem éppen ellenkezőleg: kategorizál minket egy adott pozícióba, ami hozzávetőleg megfelel a család társadalmi poziciójának. Emlékszem, jó magam mennyire meglepődtem, mikor felajánlották az iskolában, hogy több tízezer forintért megtanítják tanulni a gyerekemet. De talán azon még jobban meglepődtem, hogy senki nem kérdezte meg, ha erre már van tudás, akkor ezt a tudást miért nem a pedagógusok birtokolják, és miért nem az ő dolguk megtanítani tanulni a gyereket. Annak idején ha valaki különórára járt, az leginkább azt jelentette, hogy zenét tanul, vagy népitáncra jár. Ma már teljesen elfogadott, hogy a jó iskolai eredményhez külön nyelvtanárra, matek tanárra, fizka tanárra, stb-re van szükség. És bár úgy tűnik, ezzel is csak a tudást szolgáljuk, valójában az iskolában való elvárásoknak szeretnénk megfeleltetni a gyereket. Leginkább annak, hogy az őt oktató pedagógusnak megfeleljen.