| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Az a büdös bagó Ideje:: 05-08-2010 @ 12:42 am |
|
|
|
|
- Nem tudok sehová menni az egész lakásban, hogy ne füstöljetek az orrom alá! Miért nem szoktok már le arról a büdös bagóról?
Ez a kérdés a vasárnap reggeli kávéillat és a cigarettafüst keverékébe úgy hatolt be, mintha egy riasztócsengő szólalt volna meg.
Minden vasárnap önként vállalt feladatom volt, hogy a nem túl korai felébredés után a napindító kávét elkészítsem és szervírozzam a nappaliban, vagy az étkezőben. Tudom, hogy vannak feleségek, akik ágyba szokták kérni a kávéjukat, a nejem a szeretkezésen és az alváson kívül nem csinál mást az ágyban, így nálunk ez a kávézási szokás alakult ki. A szertartás része volt az is, hogy a csésze kávé elfogyasztásával egy időben mindketten rágyújtottunk egy cigarettára is.
A fent említett kifakadás a nyolc éves kisfiunktól származott, aki még pizsamában, álmos szemekkel állt az étkező bejáratában, és hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, arcán fintorokkal jelezte, mennyire zavarja a mi füstölésünk. Bizony ezek a fintorok nevetésre ingereltek volna más esetben, de most komolyan kellett venni, mert tudtam, hogy igaza van. A „büdös bagó” szóhasználat anyai nagymamájától ered, ő korholta így a papát, ha kiment rágyújtani.
- Én már csak azért dohányzom, mert az anyád is – próbáltam fenntartani az atyai tekintélyt, de erre a nejem felfortyant:
- Te miattam csak ne dohányozz! Akkor szokjunk le!
- Rendben, szokjunk le – hagytam jóvá a hirtelen jött elhatározását.
Amikor fiunk megnyugodva visszatért a szobájába, még hozzátette:
- Azért, ami cigi még itthon van, azt szívjuk el, csak már ne vegyünk többet.
A következő szombaton, amikor a piacra indultunk bevásárolni, megkérdeztem feleségemet:
- Szívem! Már alig van itthon cigaretta, vegyünk azt is?
- Hát nem azt mondtuk, hogy nem veszünk többé? - kérdezte.
- Csak teszt volt, hogy komolyan gondoltad-e – feleltem, és ennyibe maradtunk.
Másnap – vasárnap lévén – az illatozó kávé mellé már csak egyetlen szál cigi maradt, amit egymás kezéből kivéve, felváltva egy-egy szívásra átvettünk, s miután elszívtuk, a gyermekünk előtt ünnepélyesen kijelentettük, hogy örökre befejeztük a füstölést.
Nálunk, mármint a felmenőimnél, nemzedékekre visszamenően családi hagyomány volt a dohányzás. A nagyszülőkig csak a férfiak füstöltek, a szüleimnél már anyám is cigizett, bár apám szerint csak „kocabagós” volt (ez a kifejezés vajon honnan származhat?). Azzal érdemelte ki ezt a minősítést, hogy gyakran a rágyújtás után letette a cigijét egy hamutartóra, végezte közben a dolgát, és mire észbe kapott, hogy éppen dohányzik, addigra az már magától végigégett.
Nagyapám sokat dohányzott, a legerősebb cigarettákat szívta, s ettől olyan erős nikotin szaga volt, hogyha hozzánk jött, még be sem lépett az ajtón, már éreztem a bagószagot. Csak az udvaron gyújtott rá, mert nagymamának asztmája volt, és nem akarta a füstölésével zavarni.
Apám is erős dohányos volt, nem volt neki egy cigaretta sem jó, ezért maga kevert dohányt össze, amit aztán papír hüvelybe töltött, és azt szívta. Este az ágya mellé készített cigit, gyújtót és hamutartót, és még éjszaka is rágyújtott, ha a nikotinéhsége felébresztette. Sokszor töltögettem neki cigarettát, aztán, amikor 10-12 évesen a haverokkal mi is kipróbáltuk a füstöt élvezni, elvettem a készletéből, s hogy a hiányt ne vegye észre, töltöttem helyette ugyanannyit, amennyit elszívtunk.
Akkoriban még nem tiltották a dohánytermékek reklámozását, és a dohánygyárak, melyekből még sok működött országszerte, a legkülönfélébb elnevezésű cigarettákkal csábítgatták a dohányosokat, óriási fantáziájukról téve tanúbizonyságot. Volt madarakról (Fecske, Daru), kellemes kifejezésekről (Harmónia, Szimfónia, Románc) és földrajzi nevekről (Velence, Mátra) elnevezett cigaretta, de a legérdekesebbnek a sportolóknak szánt Sport cigaretta számított, mert méretében rövidebb volt az átlagosnál, így védve a sportoló dohányosok egészségét. Elképesztő, nem?
A játékfilmekben a főszereplők fújták a füstöt, a dalok, sanzonok is a cigaretta élvezetéről szóltak, nem csoda hát, hogy a felnőtté válás egyik határköve a dohányzás volt. Jómagam 17 éves sem voltam, amikor már rendszeresen dohányoztam. A középiskolai tanulmányaim végeztével már titkolnom sem kellett, nagykorú lévén sehol nem jelentett problémát, még a repülő orvosi vizsgálaton sem volt ebből hátrányom.
Sajnos egy időszakomban, amikor nyomdászként éjszakai munkát végeztem, nem tartottam mértéket, előfordult hogy egy műszak alatt két doboz cigarettát is elszívtam.
A cigarettával sokan a jó anyagi helyzetüket is megmutatták, nagyon elegánsnak számított, ha valaki drága, és akkoriban nehezen beszerezhető külföldi cigarettát szívott, a külföldi alatt itt nem a szovjet, vagy más szocialista ország dohánytermékét kell érteni, hanem angol, vagy amerikai cigarettát. Ezeket a külföldiek részére valutáért árusító boltokban lehetett beszerezni. Amikor taxisofőrként dolgoztam, sokszor kaptam a viteldíjon felül néhány dollárt, vagy nyugatnémet márkát, hát én is rászoktam egy amerikai márkájú cigire, és a történetünk kezdetén említett időszakban is az volt a kedvencem, természetesen a párommal egyetemben.
A gyermekünk kívánságára tett elhatározás bizonyos aggódással töltött el, harminc év rendszeres dohányzás után vajon képes leszek-e a végleges leszokásra?
Egy híres nyugati országbeli írónak tulajdonítják azt az anekdotát, hogy amikor megkérdezték tőle, mit tart a dohányfüggőségről, Ö így válaszolt:
- A cigarettáról nagyon könnyű leszokni. Én már legalább negyvenszer leszoktam róla.
Az emberek annyi mindent beszélnek, akupunktúra, különféle tabletták szedése ellenére sem lehet leszokni, még orvosi segítséggel is csak kevesek képesek, de én bíztam magamban.
Két taktikát alkalmaztam. Az egyik az volt, hogy kis cukormentes bonbonokat vásároltam, gondolván, hogyha már nagyon hiányérzetem van, akkor pótcselekvésként azzal foglalom el magam. A másik módszerem szerint boldog-boldogtalannak elmondtam, hogy befejeztem a dohányzást az életem hátralevő részére. Hiuságom sem engedte volna, ha az ismerőseim ismét dohányozni látnak. Igen nagy segítséget jelentett még az is, hogy ha vendégek érkeztek hozzánk, kisfiunk büszkén újságolta el, hogy miatta szoktunk le a dohányzásról.
Az első néhány hét úgy telt el, hogy a bonbonos tasakot fel sem bontottam, észre sem vettem a cigi hiányát, csak a kávénak volt más az íze, így hát kávét sem ittam egy ideig. Teltek a napok-hetek, körülöttem dohányoztak emberek, és furcsa módon nem zavart a füstjük, a kínálást mindig elutasítottam, és néhány hónap elteltével úgy éreztem, mintha sohasem dohányoztam volna. Nagyon jó érzés volt! És ez az érzés még ma is tart.
Több mint tizenhárom éve nem dohányzom. Ma már a mások füstje zavar. Feleségem sokáig kibírta cigi nélkül, aztán alkalmi-, majd zugdohányos lett, ma ugyanúgy szívja, mint régen.
És aki miatt leszoktam, abban a hitben, hogy megszakad a dohányos családi hagyomány, a ma már huszonegy éves fiam DOHÁNYZIK!
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-08-2010 @ 12:42 am
| Hozzászóló: mickey48 (Ideje: 05-08-2010 @ 11:52 am)
Comment: Én is úgy szoktam le a cigiről, hogy egyszer eldobtam, és azóta egyet sem vettem a számba - ez közel negyven éve történt...Az viszont igaz, hogy csak nagyon kevés ideig dohányoztam - kb nyolc évig - de elég rendesen. És az is igaz, hogy húsz éves korom táján szoktam rá, addig nem szívtam. Így nyilván könnyebb dolgom volt. Neked pedig szívből gratulálok ehhez a lépésedhez. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: t-soltesz (Ideje: 05-09-2010 @ 01:17 am)
Comment: Kedves Miki!
Úgy látom, a mi életünk több ponton hasonlatos. Köszönöm, hogy olvastál. Üdvözöllek.
Tamás |
|
|
|
|
| Hozzászóló: pumibu (Ideje: 05-12-2010 @ 04:22 pm)
Comment: Igen,azt hiszem amíg valaki nem igazán "fejben"dönti el hogy leszokik,addig nem is fog menni. A gyermeked olvasta az írásod? És mit szól hozzá?Én magam is letettem lassan 6 éve, bár nem voltam erős dohányos.Pár kísérletem volt előtte is, de ezt most tudom,hogy végleges."Fejben"eldőlt.
Bár a páromnak is tudnék segíteni ebben! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: kiralylany (Ideje: 05-15-2010 @ 04:51 pm)
Comment: :-) De jó kis írás ez! Bizony a meccs, hogy akarja- e valaki, vagy sem, a fejben zajlik. De harminc év az harminc év. Itt már közbeszólhat a kémia is. A szevezet produkálhat elvonási tüneteket. De ezek döntő többsége pszichés. Gratulálok az akaraterődhöz és a kitartásodhoz! És nagyon egyetértek azokkal a gyerekekkel, akik kikérik maguknak. Én is megtettem, és ennek ellenére a mai napig tojank rá családom egyes tagjai, hogy mit szeretnék és mit sem. Füstölnek a kocsiba az orrom alá, amikor még csak kiszállni sincs lehetőségem, pedig tisztában vannak vele (részben légúti problémáim miatt, meg egyáltalán) hogy nem bírom a füstöt.
Hogy a fiad ezek után dohányos lett... hát, van az úgy néha, hogy a fagyi visszanyal. :-) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Emericus (Ideje: 05-15-2010 @ 08:39 pm)
Comment: Nos, én tüdőgyógyász és onkológus vagyok, ezenkívül felmenőim közül számosan köszönhették korai halálukat e nemes szokásnak (az indiánok bosszúja?). Érdekes továbbá, hogy I. Jakab angol király 1606- ban valami olyasmit mondott, hogy a dohányzás undorító a szemnek, veszedelmes az agynak és ártalmas a tüdőnek (bocs, ha nem szószerint idéztem) s ez világosan mutatja: nem kellettek kutatások, tudományos bizonyítékok, elég volt a józan ész, hogy kivilágosodjon a dohányzás ártalmas volta. Thomas Mann pedig azt mondta: a kultúra az, amit NEM teszünk (vagyis nem teszünk törvénytelen, tilalmas, undorító és ártalmas dolgokat. ) Mindezzel nem az esetleg füstölő fullosokat akarom bántani. Elég baj az nekik, ha nem tudnak szabadulni a cigarettától. Én úgy hiszem, ismerek minden ma alkalmazott módszert és gyógyszert, ami a leszokást segítené, de bevallom: lövésem sincs, hogyan kellene ténylegesen kitudni a világból ezt a gyilkos szokást. Örülök, hogy írtál erről, ami elgondolkodtat, az úgy hiszem, segít is. |
|
|
|
|
|
