(marcusnak)

kiakadok.csokorba fon a figyelem.
ringat a törődés.
félek temetni a szépet:
ölben szült fényben
kérted szárnyaink
igévé szállt fehérét.
én bíztam
a tisztaság nem fegyelem
itt maradni nem türelem.
pogány szentségem fegyverem
hitté szelidül bennem,
mikor benned láttam fényem
miattad védtek angyalok,
hogy veled tartsak
mikor meghalok.
fogadtalak fivéremmé
azzá lettél - kenyeremmé
törtem a tested, bennem
vált vérré lelked.áldoztad
volna magad, árulásként
nem vinnéd kereszted.
mégis mocsok helyett fény tapad
- rettentő poklod, ha tisztítod
rajtam mosod ragjait a némaságnak,
míg az üvöltés teljesen kiszárad.
de benne szakad kimondatlanságod
mint a lefutott millió gyöngyszemek,
ha sorrendjét keresed.
mert törvény: ami született
tévedett - fájdalomra,
örömre nem teremtett,
mert bölcsőkben választ
a halál fejedelmet.
higgyük, hogy ki fénnyel járt
nem hiába viselte a koronát.
azért, ki szárnyon fog minket,
menekülteket és születésüktől éheseket,
hogy megálljunk a fehér kegyelemben
s szeretve osszuk koldus kenyerünk
a kereszten.