Fellobog a tűz.
Az arcok, húsvéti asztalok:
megemelve mind, akárha óriás, meleg tenyéren.
Az árkokban kései hólé folydogál.
Kies viaszosvászon lejtők,
gyűrűző húsleveszsír-karikák.

Pillarebbenésnyi árnyék:
fecskénk
emléke sarlóz át az égen.
Álmodunk.

Néhány nap, s valóban fölénk feszül
angyali íja,
ajzottan, kormoskéken.
A ferde fényben majd drótra száll, csivog.
S mi akkor sem mozdulunk.
Olvasatlan múlnak el
az égre írt jelek...
Mégis cikáz majd,
rajzol és teremt,
és lesz sárfészek, toll,
pihében álom, tojás;
lesznek legyek, perzselt nappalok,
szivárgó, hűvös alkonyok,
lesznek szájaló fiókák, fák és szúnyogok,
nyár lesz, hajnali ének a drótokon, harmatcsillogás;
lesznek fürkész gyémántszemek,
kihűlt égre nyíló szeptember-reggelek,
lesz redőző, fáradt hártya a gyémántszemeken,
gubbasztás, fecskemellnyi hallgatás
a szárnyak zárójelében,
s lesz végül egy dobbanás
a madárcsontok ketrecében...

Akárha dörrenésre,
ki asztalnál ül, felébred,
mind feláll
és eszét vesztve kiabál.

Hiába.

Hol madarunk elenyészett:
az égből
már csak hamu száll
minden arcra,
asztalra,
kézre
s a földre.