Ha lesz közetetek olyan, kit e cím megragad és végigolvassa ezt a hármas novellafűzért, -mely valójában egy egybefüggő történet- akkor annak a kedves érdeklődőnek türelmet és határtalan fantáziát kívánok. Ajánlom azoknak, akik szeretik továbbgondolni azt, amit a kezükbe vesznek és nem vetik meg a kirakós játékokat -mivel leginkább ahhoz hasonlíthatnám, időrendi játéka miatt. Itt kell említést tennem arról a kis használati utasításról, aminek leírására a tapasztalat kényszerít: a dőlt betüvel írt részek amolyan oda nem illő képek, amik a múltból köszönnek vissza. Valójában szervesen kapcsolódnak a történethez, de ez csak a végén derül ki, mikor az utolsó sor után újra átgondolod. Ezt ne feledjétek!
Kellemes szórakozást : Jarmila
Visszatérés
Ketten voltak. Az egyik nő a másikra nézett. Tüzestesen megvizsgálta mire az belesápadt ebbe a velőig hatoló tekintetbe, majd nyelt egyet és elcsukló hangon megszólalt:
- Régen láttalak…
Amaz nem felelt, csak tovább meredt rá. Lenézően, majdhogynem méricskélően, közben játszadozva az ajkával, minthogyha szájában már a másik látvány utáni, elképzelt ízét szopogatná.
Hártyás csend feszült közéjük, melyen könnyedén megtapadt a még mindig válaszra váró, remegő nő titkokkal átszőtt félelme.
Igen. Ő is látta. A másik fekete hajzuhataga épp olyan bogárfényű volt, mint az övé. Akárcsak a szemük mindent elnyelő sötétbarnája, amiben keresni kellett a pupillát. Arcuk vonásai is mind kísérteties hasonlóságot mutattak. S nemcsak alakjuk, testük többi törékeny vonalai ismerték egymást. Hanem ők maguk is egyek voltak. Valamikor.
Régen.
- Bizony sok idő telt el azóta…
A nő abbahagyta ajkainak ingerlő súrolását, s úgy mondta ezt. Szavai megrebegtették a másikban a riadalom finom hártyáját. A hangsúly megölte az esélyt, hogy valaha nyugvópontra talál, olyan leplezetlenül fenyegető volt.
Azóta.
Erősen megmarkolta a kardot és hegyével a talaj fölé emelte. Egyetlen mozdulattal szúrta le a földbe. A penge ezüstösen megcsillant, s a talaj bármennyire is kemény volt, engedett a rideg fémnek. Enyhén felsóhajtott, azon a hangon, amin csak a föld tud, aztán megrepedt.
Mélyről sikoltás tört fel, s ugyanebben a pillanatban feltámadt a szél, ami belekapott hosszú, fekete hajába. Arca előtűnt.
Eszelősen mosolygott.
Azóta, hogy az Éj papnője olyan bűnt követett el, hogy istenei megtagadták tőle a létet és kiüldözték tulajdon testéből. Lényének ez a része megvetett halálra ítéltetett, mely talán méltó áldozat lesz a Csillagok előtt vétkének feloldozásához.
Azóta, az Éj egykori papnője most találkozott először száműzött lelkével, melyet megfertőzött a gonoszság, így önmaga előtt is tisztán küldte kárhozatba. De az nem pusztult el, mint hitték. Visszatért, és itt állt előtte egy olyan testben, mely elképesztő hasonlóságot mutatott vele, olyat, ami szinte már azonosság.
A nő tovább remeget. Képmása szemtelenül nézte őt. Vizsgálta minden porcikáját. Felmérte a Halál számára, kit lekenyerezett végtelen gonoszságával, és kijátszott egy másik életet, amin a pusztulás lesz a korona. Tulajdon értelmének halála.
Ez volt a bosszú kezdete. A bosszúé, mi elragadta ezt a szenvedélyek útján eltévelygett lelket, s a hatalomvágy szavaival édesgette a bűnhöz. A papnő árulónak vélte lényének azt a részét, aki nem állt ki mellette a Csillagok előtt.
Értelme vált mészárosává. Önmaga gyilkosává, és most szerény ábrázattal bitorolta ezt a testet, mély éppúgy az övé is volt egykoron.
A száműzött lélek –ezekért- ölni tért vissza. Azért, hogy eltűntesse a Csillagokat, és éjszaka legyen csupán.
Sötét éjszaka.
Az előzmény
Egy sötét alak suhant el a templom karcsú oszlopai között. Árnyéka rávetült a kőfalakra, de a titkos lépések, amiket tett észrevehetetlenek és óvatosak voltak.
A Csillagok pislákoló szemére felhők árnya borult. A vakság, mely akkor keletkezett, majdhogynem véletlenszerűnek látszott.
A sötét alak az ismerősök gyakorlatával járta a termeket. Gyors, ügyes, könnyed volt a járása, mint az asszonyoké, bár ezen kívül nem volt semmi erre utaló jel, mivel hosszú köpönyeg takarta testét. Egészen addig semmi nem árulkodott, míg egy fordulóban ki nem csúszott csuklyája alól, hosszú, fekete haja, s azt fehér, puha keze vissza nem igazította egy gyors mozdulattal. Aztán még összébb húzta a köpenyt, hogy szinte egyesült a templom árnyaival.
A csarnokba lépve lassított. Talán mindnyájunkat elfogott volna az ösztönös tisztelet, hogyha magunk előtt látjuk ugyanazt a képet:
A szürke és fényes márvány kőlapok szigorú alakzatát, amint a terem mértani közepén három lépcsőfokot süllyesztik a talajt; az ebből a mélyedésből kiemelkedő karcsú aranyserleget, mely leginkább egy fáklyára hasonlít; a benne lobogó örök lángot; s a tűz fölé festett napkorongot; a mennyezet többi díszét: az aprólékosan megfestett csillagképeket. A fönt elterülő univerzum olyan hatalmas volt, hogy a csarnok oldalsó falai nem is voltak láthatók. Eltűntek a félhomályban, csupán a tartóoszlopok körvonala látszott.
A bejárattal szemben azonban élesen kirajzolódott az oltár vonala.
A faragott kőtömbön egy kard feküdt veszélyt sejtető nyugalomban, s mint egy mozdulatlan kígyó, aludta hosszú álmát. Az oltár fölött ezüst holdkorona világított. Az Éj királynője.
A nő léptei határozottá váltak, mikor megpillantotta az oltárt, s elindult feléje, közben ügyesen vigyázva arra, hogy elkerülje a középen táncoló tüzet, s annak még csak a fénye se vetüljön rá. Az oltárhoz érvén letérdelt, úgy nyúlt a kardért. A keze egyszer megremegett a levegőben, de mikor elérte a fegyvert, ujjai határozottan és biztosan csukódtak rá a markolatra.
Eszelős nevetés tört elő belőle, s a föld beleremegett ebbe a kacajba.
A köd kettérepedt a gonosz jókedvének féktelen hangjára, s a vakok előtt feltárult a világ. Láttak már mindent. Tisztán. Túl tisztán a gyalázatot, melynek mocskát nem tűrhette meg magában a lét. A bűnös és a bűn egyaránt megtorlásért kiáltott.
A végzet
A törékeny testű, finom vonalú nő a holdkorong előtt állt. Arcát a kihunyt Napra szegezte és szoborszerű mozdulatlansággal játszotta a fölséget, mellyé eszelős lépései avatták. Háta mögött a Hold mindennél fényesebben világított.
A csarnokban csend volt, csak valami szellő mozgatta a nő hosszú fekete haját, ami akkor támadt fel, mikor az újra magához vette a kardot.
A szél kibontott egy-egy tárgyat a merevség tökéletességéből, s lázadozó vadságában olybá tűnt, mintha a papnő szellemének őrülete elevenedett volna meg, aki maga is világrendek megdöntésével kapott hatalmat, mikor megelégelve a tömjénfüst szagát, ki kívánt lépni az hódoló alázat gyűrűjéből.
A papnő tűrte a szellő engedetlenségét, még tetszett is neki, legalábbis szájának görbülete erre engedett következtetni. Kócossá vált hajának egy-egy tincse rátekeredett fehér karjára, mely az ezüst kardot tartotta. A fegyver pengéjére vörös vér száradt.
A Nap örök fáklyája kialudt, amikor az Éj uralma elkezdődött. A papnő nem térdelt le többé az oltár előtt. Vonásai erőteljesek, fesztelenek voltak, ahogy ott állt, tudatában mindannak a hatalomnak, melynek az egész csarnok alárendeltetett akkor, mikor a papnő maga lett az Éjszaka és meghonosította a sötétséget. A visszatért szellem, legyőzte értelmét, s a pusztító őrület lett az úr. A Csillagok maguk sem tehettek semmit, lemondtak a fényről.
Gonoszság és gyilkolás utáni vágy fertőzte meg az Éjszakát. Úgy tűnt, hogy a szenvedés megveti a lábát, s nem nyugszik, míg be nem kebelezi a létet. Ha az újonnan felszentelt isten folytatja az uralmát, olyan Éj lesz a világon, mely nem tűri meg az álmokat, s csak ürességet gerjeszt a szívekben. A vágyak nélküli világ, pedig a teljes pusztulás táptalaja.
Az egykori papnő gonosz lelke elégedett volt.
Ekkor a templom egy távoli zugából lágy dallam hallatszott. A mennyezet univerzuma megremegett a melódiára. A búskomor ének egyre erősödött, s a hang forrása közeledett. Az új istenség önhitt arcáról eltűnt a mosoly.
A dallam megtöltötte a csarnokot. Eltelt vele a levegő és a végtelen csillagkép.
A papnő felemelte a kardot, s a merev kép, melyet eddig alkotott, elvesztette varázsát. A szél izgatottan csapkodta hajzuhatagát, de a dalt, nem tudta elröpíteni.
A homályból egy megfáradt nőalak lépett elő. Áttetsző kis árnyék volt csupán, testetlen valami, mégis hangja erős és tiszta, miközben énekelt. Lába nem érte a földet, mikor lebegve úszott az oltár felé.
Az egykori papnő kezében megremegett a kard. Ő volt az. Önmaga. Az értelme, akit őrületében, visszatérte után ugyanabba a halálba taszított, amit hajdanán neki is el kellett szenvednie. Még emlékezett a bosszú édes, elomló melegére, ami átjárta amaz szenvedéseit figyelve. Ott állt teteme fölött, s megvetően rúgott az elhagyott testbe, mely tökéletesen egyformává tette őket. Látta elpusztulni. Épp ugyan úgy hagyta ott testét, mint annak idején ő maga.
Annak idején.
A zihált test összerezzent. Belül megvillant az elmeháborodott haragja. A fekete haj le s föl emelkedett a fuldokló lélegzetvétellel. Mögötte a mélybarna szem vadul villogott, de a lelket nem bírta távozásra. Összeszorított kéz, vérző ajkak, izzadt orca árulkodott a viadalról értelem és érzelem között. A gyilkos párviadalban csak egy győztes volt, s a lélek menekült. A fekete haj hátra libbent, a barna szem tiszta lett, s a vérző ajkak közül sóhaj tört elő.
Akkor mégis miként térhetett vissza ez a kötelességtudó, szolgalelkű, alázatos értelem, aki több mint valószínű, hogy becsületességében képtelen volt megvesztegetni a Halált, mint ahogyan ő tette?
Az áttetsző alak abbahagyta a dúdolást. Dühítette az egykori papnőt, hogy ez a kósza kis dünnyögés, kiabálásként harsant a fülében. Ködbevesző képmása felemelte fejét, s így szólt:
-Itt vagyok- a hangja bársonyos volt, mégis a nő elejtette tőle a kardot. A fém élesen csattant a márványlapon.
- Mit keresel itt?- kérdezte remegve.
A nő elmosolyodott és kitárta karját:
- Hozzád jöttem.
Az egykori papnő megtántorodott. Minden nemesség és fenségesség eltűnt a mozdulatából. Még bele is sápadt abba, hogy a háttérben a napkorong alatti fáklya egy pillanatra újra tűzet fogott.
- Tűnj innen!- ordította vadul.
De a másik csak szelíden mosolygott tovább és felé úszott:
- Te és én egyek vagyunk. Ölelj magadhoz, testvérem…- azzal körülfogta a kapálózó nőt lég karjaival és beleolvadt a bőrébe. A papnő felsikoltott, és összeesett. A fájdalom megcsavarta tagjait, miközben levegő után kapkodott a szürke márványpadlón. Nyitott ajkán keresztül halott értelmének szavai visszhangoztak:
- Egyek vagyunk- aztán elhalt testének szaggatott ringatózása.
Az értelem valóban nem vesztegette meg a Halált. De alkut kötött vele, hogy magával hozza hátramaradt lelkét is, kinek már régóta jussa a halál. Így történt, hogy ebben a pillanatban, mindketten elpusztultak.
A fáklya meggyulladt, a tűz fénye pedig betöltötte a csarnokot.
A szél még egy ideig keringett a papnő oltár előtt elterült teste fölött, s miután még egyszer utoljára végigsimította a fekete tincseket, végleg lecsendesült. |
