Csak akkor írj, ha nincs jobb dolgod.
Például, ha a legfõbb gondod,
hogy nézegesd a lábujjadat.
Most válaszd ki a legnagyobbat.
A legnagyobbat, az "öreget"
aztán nézd a nagy, üres eget:
Nincs fent a Nap. S hol a jó hold?
Ennyi elég, most kérj egy lavórt.
Így mondták régen, öregujjnak
a körorvosok, a füstszagúak,
akik kezet is mostak egykor,
mert ha más nem, még volt egy lavór.
Másrészrõl: mint a tegnapi nap,
mint egy gömb, luftballon-alakzat.
Metszete maga a téridõ:
a volt, a most s a jövendõ.
Rózsaszín fényt dereng a hártya;
a van, és a lehetne árnya
egymásba úszik a héj alatt,
s e kettõbõl a most felfakad.
A megtörtént és a nem-történt
teszik elmosottá ezt a fényt;
tettetett szándék, szánandó tett,
minden, mi meg sem történhetett.
Az elintézésre váró ügyek?
Visszasüppedõ halott rügyek.
A vágyak mind az égbe szállnak,
a földön csak a tervek járnak.
S amik valóra is válnak,
a belsõ hártyáról leválnak,
és meztelenül vagy ruhában
pörögnek egy pont vonzásában.
Az igék még ott vannak veled,
de lehullnak rólad a fõnevek;
egy kulcscsomód vádlón visszanéz,
elnyeli V. Gábor szinkronszínész.
Két pulóvered közül a szebbik
most egy lány testére tekeredik;
már félig bent is van a lába
egy építõtábor sátorába...
és rácsapódik a színes szövet.
Húznád be, de õ már nem követ.
Õt várja, mondja, a balettiskola,
vagy az edericsi hold udvara.
Várj csak, mondod, ezt a pulóvert
majd csak húsz év múlva vesztem el...
ám látod, minden hiába, mert
csak megszagolja, és nem felel.
Csak megszagolja, és nem felel.
Hold öleli: egy piruettel
magához rántja az öreg hold;
sosem tudod már meg hogy csókolt.
Hát így! Már az sem volna csoda,
ha most ellebegne madzaga,
ha nagyujjad, e felfújt luftballon
elröppenne a nyitott balkonon.
Arról meg igazán nem tehetnél,
hogy dekor-pengéd oly jól metél;
hogy, a lábad még lenne a lavórban,
öregujjad már a markodban.
Mint újszülött, ráncos kis állat,
ki a hosszú úton megfáradt,
ki hosszú útról végre hazatért...
s kipréseled belõle a vért.
|
|
