Szeretem azt, mikor egyszerûen szeretsz.
A zajos világ rideg árnyaitól menekülve
a melegség felé- csak úgy szavak nélkül-
Vállamra hajtod a fejed.
Szeretem benned a ritmust, ami lázba hoz,
felpezsdítve a vért, mely forrón lüktet.
Szeretem a simogatást, a véletlen csókokat,
mely lehût, ha az éj, nyár melegtõl fülledt.
Szeretem a hallgatást, mikor az elsuhanó fák
megbújt levelében nesztelenül piheg,
s az ágak kérgeiben tavaszt idézve elõbukkan
hamvasan, mint egy õszibarack gerezd.
Szeretem az illatod, mely mindennél nemesebb,
s azt a megtört hajszálat, mely ott lapul a széken,
mint egy elbújt óvodás, aki épp álmot kergetett.
Szeretem a mosolyod, ami évezredes magányban
megtanított arra, hogyan kell szeretni.
Szeretem azt a megremegõszívet, mely száz fok
fordulatot vesz, ha közelébe érek,
s minek a terében oly jó érzés meg lenni.
Szeretem a mindent, ami általad naponta körülvesz,
megszépítve életem hátralévõnapjait, melyben
a szerelem érzése ábrándokkal teli újholddá
varázsolt, bûbájt és csodát tesz.
Szeretem az egész lényed, ami szelíd jóságával,
s önzetlen hitével a halálból kimentett.
Szeretem a szenvedélyt, a gyöngéd ölelést, miért
élni tudok, s amiért szeretlek.
|
|