Nicol nem tudott tovább várni. Kiszállt a fürdőkádból, ahol fáradt tagjait próbálta felfrissíteni, és törölközővel maga körül leült az ágyra. Kicsit ideges volt, amikor bebillentyűzte a számot. Két csengetés után meghallotta David mély hangját.
- Halló! Tessék!
- Jó estét, David! Nicol vagyok. – remegett a hangja, ahogy ezt a pár szót kimondta.
- Szervusz Nicol! – válaszolt szomorú, halk hangon a férfi.
- Rosszkor hívtalak?
- Nem, dehogy.
Zavart csend ült kettejük közé. Nicol tudta, hogy ezzel a beszélgetéssel végre helyére teheti a kapcsolatát. Abban reménykedett, hogy David örömmel fogadja majd a hívását, de ez a letört hang megijesztette. Lehet, hogy túl sokáig várt ezzel a telefonhívással, és a férfi már nem érez semmit iránta? Ha így van, akkor is eredményt ér el, mert tudni fogja, hogy nem szabad tovább emésztenie magát: vége.
Nem akarta azonnal a férfinek szegezni a kérdést a kapcsolat folytatásáról, ezért inkább más témával hozakodott elő.
- Képzeld, David, holnaptól újra van állásom. Igaz, nem televíziós, de azt hiszem, már éppen ideje volt abbahagynom. Minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. – próbált vidám hangon beszélni, bár gyomra le-föl járt az idegességtől.
- Örülök, hogy rendeződtek a problémáid. Megérdemelted a sorstól. Sok sikert és boldogságot kívánok neked!
Nicol nem tudott semmit válaszolni, mert a kapcsolat hirtelen megszakadt. David egyszerűen letette a telefont. Értetlenül nézte a készüléket. Ezt azért nem hitte volna, hogy még beszélni sem akar vele az, az ember, akivel olyan csodálatos, meghitt órákat töltött együtt, és akinek a szerelméért sok mindent feláldozott volna.
Kábultan állt fel az ágyról. Mint egy holdkórós, úgy ment ki az erkélyre. Nem is vette észre, hogy fel sem öltözött, még mindig csak a törölköző volt maga köré tekerve.
A csípős hideg térítette magához. Visszalépett a meleg szoba védelmet nyújtó falai közé, mégis úgy érezte: egy világ omlott össze körülötte.
Reményei, mint a markában tartott hó, úgy olvadtak szét és folytak ezerfelé. Üres lett a szíve, mint egy elhagyott madárfészek, melyet a szél annyira megcibált, hogy képtelen többé menedékül szolgálni. A sors egyik kezével adott, de a másikkal azonnal vissza is vette a boldogságot, mintha sajnálná tőle.
Az új munka miatti öröme már a múlté lett. Mérhetetlen fájdalom és keserűség kúszott alattomosan a helyébe, és ott is maradt.
Hétfőn reggel Nicol lázasan készülődött. Ma lesz a megbeszélés az új munkahelyén. Szeretett volna nagyon jó benyomást tenni leendő főnökére. Tudta, hogy egy kis hátránnyal indul, hiszen ezt a területet tíz évvel ezelőtt elhagyta, és talán már ki is jött a gyakorlatból. Idegesen rohangált a szoba, a fürdőszoba, és a konyha között. Ha kiment a konyhába, elfelejtette kikapcsolni a kávéfőzőt, ha bement a fürdőszobába, a szobában felejtette a sminkkészletét…
Érezte magában a feszültséget. Gyomra a reggelit sem tartotta most fontosnak, csak a kávét engedélyezte. Egyik cigarettát a másik után szívta el, amíg várakozott. Tizenegy órára beszélték meg a találkozót, így még több mint két órája maradt az indulásig.
A gyerekeket már elvitte az iskolába, ezért nem tudott mit kezdeni az idejével. A szobája kész csatatérré vált, mert nem döntött még mindig, hogy melyik ruháját vegye fel. Az egyiket azért nem tartotta jónak, mert mély volt a dekoltázsa, a másikat a színe miatt vetette el, a harmadik pedig, egyszerűen csak nem tetszett. Végül azt a megoldást választotta, amit fiatalabb korában sokszor megtett. Megszámolta a szobában található szekrényfogantyúkat: 14, majd elkezdte számolni a vállfákra akasztott ruhákat. Amikor elért a 14.-hez, kiemelte. Gyerekes dolog így választani, de már nem bánta. Végül is a lényeg, hogy megoldotta.
Leroskadt az ágyra, és próbálta nyugtatni magát.
- Nem lesz semmi probléma. Richard ajánlása elég lesz a saját tudásommal együtt, hogy felvegyenek. Nagyon-nagyon kell ez a munka. Nem szúrhatom el!
Ahogy így trenírozta magát, eszébe jutott, hogy Kate-nek nem is újságolta el ezt a munkalehetőséget. Elhatározta, hogy csak akkor mondja el neki is, ha már biztosan felvették. Egy kicsit babonás volt, ezért nem hívta fel azonnal. Aztán magában elmosolyodott. – De hiszen már elmondtam Mike-nak, a gyerekeknek, és Davidnek is.
Ahogy kimondta a férfi nevét, megint átfutott rajta az ismerős érzés. Szerette, még akkor is, ha tudta, nincs már esélye a boldogságra.
Beállt az irodaház garázsába, mely az épület alagsorában kapott helyet. Lift vitt fel az emeletekre. Neki a 11.-re kellett feljutnia.
A tölgyfaborítású, tükrös oldalú felvonó hangtalanul suhant felfelé. Nicol farkasszemet nézett saját képmásával. Elégedett volt magával. A külső szemlélő nem látná rajta az idegesség nyomait. Határozott üzletasszonynak tűnt, ahogy ajkait összeszorítva, kicsit szúrós tekintetet próbált felvenni.
Halk csengés jelezte, hogy elérte célját. Az ajtó kinyílt, és Nicol tanácstalanul nézett körül a puha, vastag szőnyegborítású folyosón. Merre is kell indulnia?
Ahogy nézelődött, meglátott egy eligazító táblát, amelyen az irodák ajtainak számozása mellett megtalálta a cégvezető-helyettes irodájának számát is.
Lesimította a ruháját, vett egy mély lélegzetet, és bekopogott az ajtón. Harminc-körüli, mosolygós titkárnő sietett elé. Miután elmondta, hogy egy előre egyeztetett megbeszélésre érkezett, a hölgy bevezette egy kisebb tárgyalóba. Türelmét kérte, megkérdezte hozhat-e egy kávét, vagy valami más innivalót, és magára hagyta.
Nicol örült, hogy van ideje egy kicsit összeszednie magát, mielőtt találkozik leendő főnökével.
A tárgyaló nagyon egyszerűen, de elegánsan volt berendezve.
A hatalmas ablak, ami gyakorlatilag az egyik falat jelentette, csodálatos látványt engedett azoknak, akik nem féltek a magasságtól. A városka majd egyharmadát láthatta, háttérben, a halványkék színben pompázó hegyek kissé elmosódott rajzolatával. A sarkokban buja szobanövények törték meg a halványsárga falak egyhangúságát. A falakon nem voltak képek, csak egy digitális óra mutatta az idő múlását.
Talán 5-6 percet várakozhatott, amikor háta mögött kinyílt egy ajtó, és egy középkorú, de teljesen ősz hajú, kicsit pocakos férfi lépett Nicolhoz. Kezet fogva köszöntötte, majd kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.
Elnézést kért a várakoztatásért, de nem indokolta meg, hogy miért nem tudott pontosan érkezni a megbeszélésre. Ezzel is érzékeltette, hogy a főnöknek nem kell elszámolnia az idejével. Mielőtt bármit is kérdezett volna, kiselőadást tartott a cég múltjáról, jelenéről, és jövőbeli terveiről. Elmondta, hogy ugyan külföldi tulajdonú, de teljesen önállóan működő leányvállalat az övék. Szót ejtett a leendő munkakörről is, kiemelve azt a szakmai hozzáértést és alázatot, amit megkövetelnek a munkatársaktól.
Nicol végig a beszélő szemébe nézett, ezzel is mutatva, hogy érdekli mindaz, amit hallott, sőt, néha halvány fejbólintással jelezte, hogy meg is értette.
Amikor a férfi befejezte szónoklatát, látszott, maximálisan meg van magával elégedve. Egy kis hatásszünet után tette csak fel az első kérdést:
- Megfelelne önnek, asszonyom az említett munkakör, azokkal a feltételekkel, amelyeket az imént ecseteltem?
- Nem tűnik irreálisnak a követelmény, és meg vagyok róla győződve, hogy kellő ismerettel a hátam mögött, meg tudok felelni majd az elvárásoknak.
Nicol tudta, hogy nem ijedhet meg, határozottnak, magabiztosnak kell mutatnia magát. Ha már az elején elbizonytalanodik, esetleg nem fogalmaz elég szabatosan, esélye sem lehet erre a pozícióra. Nem volt már kezdő a tárgyalások terén, ezért érezte, válaszával egyfajta gyakorlati tesztnek kell megfelelnie.
A cégvezető szemein látta, hogy tetszik neki az, amit hallott, sőt talán ezt is várta el leendő beosztottjától, mert nem kérdezett többet, hanem odalépett Nicolhoz, újra a kezét nyújtotta, majd mosolyogva csak ennyit mondott:
- Üdvözlöm Nicol közöttünk! Holnap reggel nyolc órakor jelentkezzen a személyzeti osztályon, hogy megköthessük Önnel a szerződést!
Nicol a garázsban beült új autójába, és csak ekkor jött ki rajta igazán a feszültség. Remegett keze-lába, de boldog volt. Sikerült! Szívesen világgá kiáltotta volna örömét.
Kikotorta táskájából a mobiltelefonját, és felhívta Kate-t.
- Kate! Ünnepelni akarok! Most rögtön, és veled! – jelentette ki köszönés helyett.
- Helló Nicol! Mi történt? Mit kell megünnepelni? Nyertél a lottón?
- Nem, annál sokkal jobb dolog történt. Felvettek üzletkötőnek egy nagyon komoly céghez, sok-sok pénzért. Vagy legalábbis remélem, hogy jó fizetésért. Tényleg, erről nem is beszéltünk. - jutott el a tudatáig.
- Kicsit zavartnak tűnsz. Minden rendben?
- Persze, hogy minden rendben. – nevetett Nicol. - Na, velem ebédelsz?
- Sajnos most nem lehet, - válaszolt elkedvetlenedve a lány – forgatni megyek pár perc múlva, délután pedig szerkesztőségi értekezletet tartanak, de este beugrok hozzád. Bocsi. – mentegetőzött Kate.
Nicolt letörte, hogy barátnője nem ér rá, de megértette, hogy - mint neki is annak idején, - elsőbbséget élvez a munka.
- Rendben, akkor este várlak! De aztán meg ne feledkezz róla!
- Nem tennék ilyet, hiszen ismersz! Nagyon örülök, hogy sikerült újra munkát találnod, de most mennem kell, rám vár a stáb. Szia! – búcsúzott, és már le is tette a telefont.
Ahogy ott üldögélt a kormány mögött, hirtelen eszébe jutott Lisa. Egy kis bűntudattal gondolt rá. Ígéretet tett a lánynak, hogy segít megkeresni Andreast, még sem foglalkozott az óta ezzel az üggyel. Elhatározta, hogy majd új munkahelyén érdeklődik utána, hiszen azonos munkaterületen dolgozik az ő cége is, ezért elképzelhető, hogy esetleg tudnak róla.
Ez a gondolat megelégedéssel töltötte el.
Beindította kis autóját, és mivel nem volt kivel ebédelnie, hazafelé vette az irányt.
Újra havazott. Nicol az ablaknál ülve nézte a hópelyhek kavargó táncát. Imádta a telet, a jó meleg lakásból. A hideget már kevésbé, de a friss ropogós hó kedvéért minden reggel felkelt pár perccel korábban. Olyankor felhúzta bundás csizmáját, és mint egy kisgyermek, önfeledten mászkált a hóban. Örült, hogy a téli reggeleken még sötét van, és nem láthatja senki különös hóbortját.
Kate-t várta. Már hét óra is elmúlt, amikor feltűnt az utcasarkon barátnője autója. Lassan gurult a házuk felé, majd megállt, lekapcsolta a világítást, és sietve, fázósan igyekezett a bejárat felé. Nicol türelmetlenül állt a nyitott ajtóban. Hallotta Kate szapora lépteit, ahogy a lépcsőkkel megküzdve egyre feljebb ér.
Megölelték egymást, mint akik már hónapok óta nem találkoztak, pedig csak pár hét telt el az utolsó alkalom óta.
A konyhában ültek le beszélgetni, mert Mark még tanult a szobájában, Olivér pedig Internetezett a másikban.
- Nagy híreim vannak! – szólt izgatottan Kate. – De előbb mondd te!
Nicol örömmel és elégedetten mesélte el „felvételije” történetét.
Barátnője őszintén gratulált, de már alig várta, hogy ő is szóhoz juthasson.
- Na, akkor most te jössz! – mondta Nicol.
- Képzeld! A mai értekezleten kielemezték az új műsort, ami a tiéd helyett került adásba. Nagy bukta. A nézők visszasírják a Montázst. Egyre több levél és telefon érkezik, mert hiányolják.
Nem hiába volt az egyik legnézettebb műsora a televíziónknak. Richard azt hiszem már nagyon megbánta, hogy engedett az erőszaknak, és elfogadta a főgyártásvezető ötletét. John kis üdvöskéje harmatgyenge. Persze én egy kicsit sajnálom a lányt, mert nem lehetett egyszerű teljesen kezdőként belépni egy sikeres műsor helyére, egy vadonatújjal, ráadásul nincs még elég tapasztalata, hogyan kell szerkeszteni. Valószínűleg úgy gondolta, hogyha odaadja magát a főgyártásvezetőnek, - amihez azért elég jó gyomornak is lennie kell – majd segít neki. De hát, John nem szerkesztő.
Nicol érdeklődve hallgatta Kate beszámolóját.
- Az igazgató azt fontolgatja, hogy megkeres, hátha még rá tud venni, hogy vissza gyere. Ezt Sylviától tudom, aki ugyan egyáltalán nem pletykás, és hű embere Richardnak, de ma bevallotta nekem, hogy ő is nagyon szerette a műsorodat.
- Ez érdekes, hiszen éppen Richard szerezte nekem az új állást. Biztos vagy benne, hogy amit a titkárnő mond, az úgy is van? – kérdezte Nicol kétkedve.
- Igen. Szerintem, amikor munkalehetőség után kutatott, akkor még nem sejthette, hogy milyen lesz az új műsor nézettsége.
A nézők reagálását is csak ma tudta meg, mert kéthetente összegzi és dolgozza fel Sylvia. Visszajönnél? – nézett Nicolra reménykedő tekintettel Kate.
- Nem tudom. Azt hiszem már nem. Annyira megaláztak ezzel az egész dologgal, hogy elment tőle a kedvem.
- Ezt nem mondhatod komolyan. Te ízig-vérig szerkesztő vagy, és nem leszel maradéktalanul boldog más munkakörben, hiszen ismerlek már.
Nicol gondolataiba merülve ült a konyha sarokpadján. Emlékeiből újra előjött a forgatások izgalma, a szervezés lendülete, a forgatókönyvírás nehézsége, és az a megmagyarázhatatlan eufória, amit akkor érzett, amikor az anyag elkészült, és visszanézték a montírozóban a vágóval.
Mégis megrázta a fejét.
- Nem, Kate! Bármennyire is szerettem a szerkesztői munkát, annak az életnek már vége. Lezártam magamban a múltamat.
Új életet kezdtem, minden tekintetben. Azt hiszem, nem lenne jó folytatni a régit.
Barátnője lemondóan nézett rá:
- Nagyon sajnálom! Én akkor is azt gondolom, hogy nem döntesz helyesen. Meg fogod bánni. Aludj rá! Pár nap múlva biztosan megkeres Richard, és addigra tudnod kell a választ.
Ne hamarkodd el a döntést!
Nicolt a személyzeti osztályon történt szerződéskötést követően körbevezették az irodaházban. Bemutatták leendő kollégáinak, majd elkísérték saját szobájának ajtajáig, ahol egy barátságos, szőke hajú, középkorú hölgy várta.
Mosolyogva nyújtotta a kezét:
- Vanessa Davis vagyok. Üdvözlöm Nicol! Remélem jól ki fogunk jönni egymással! Kerüljön beljebb! Az ablak melletti íróasztal lesz az ön birodalma. – mutatott a tágas szoba egyik sarkában álló hatalmas íróasztalra, amely még Richard asztalánál is nagyobb volt.
Nicol elismerően nézett körül új munkahelyén.
- Gyönyörű ez a szoba. Öröm lehet itt dolgozni. – válaszolt az asszony kedves szavaira.
A halványzöld színű fal, a méregzöld szőnyeg, apró drapp mintáival, és az érett fenyő bútorok olyan csodálatos összhangot produkáltak, a falon függő absztrakt képekkel, amely bármely lakberendező kitűnő vizsgamunkájának is megfelelt volna.
Vanessa bólintott.
- Én is így vagyok ezzel. Nap, mint nap boldogan jövök dolgozni, de nem csak a munka sokszínűsége miatt, hanem ezért a hangulatért, ami itt fogad. Paul, az igazgatónk megkért, hogy istápoljam az első időkben. Ezt örömmel meg is teszem. Mielőtt belevetné magát a munkába, egy kis cégtörténelem – emelt fel az asztaláról egy vaskos könyvet. – Nem akarom elkeseríteni, de ezen, sajnos át kell rágnia magát, mielőtt érdemi munkát végezne. Erre egy hetet kapott, ami szerintem elég sok idő, de hát nem kérdőjelezhetem meg az igazgató döntését. Én annak idején csak három napot tölthettem el ezzel, bár akkor még nem volt ilyen vastag ez a könyv, ugyanis 6 éve dolgozom itt.
Vanessa légies könnyedséggel mozgott, amikor átlibbent a szobán, hogy Nicol kezeibe helyezhesse a nevezett olvasnivalót, pedig nem volt egy vékony alkat.
- Én vagyok az idősebb, ezért had javasoljam magam a tegeződést, ha ön is megengedi. – nézett Nicolra.
- Természetesen. Köszönöm. Az előző munkahelyemen már úgyis megszoktam, hogy mindenki tegezi a másikat, nehéz lett volna visszatérni a magázódáshoz.
- Ugyan mi még nem találkoztunk eddig személyesen, de én már jó pár éve ismerlek. Szerettem a műsorodat. Nem is akartam elhinni először Paulnak, hogy itt fogsz dolgozni. Sajnálom, hogy nem folytattad, de biztosan meg fogod találni a számításodat ebben a munkában is.
- Igen, remélem.
Nicol örült, hogy ilyen jó helyre került, és hogy ilyen kellemes szobatársat kapott Vanessa személyében.
- Jaj, majdnem elfelejtettem: péntek estére, ha lehet, ne csinálj magadnak programot, mert nálunk a szokásos évi zenés összejövetelt tartják a kollégáknak. Ilyenkor osztják ki a legsikeresebb dolgozóknak járó prémiumokat és egyéb díjakat.
Ebben az évben egy extra utazást is megkap valaki. Ez egy másfél hónapos földkörüli út, amely az összes földrészt érinti. Természetesen ez idő alatt még a fizetését is megkapja az, aki erre érdemesült. Azt hiszem, jól választottál munkahelyet, amikor ide jelentkeztél. A külföldi tulajdonosunk nagyon gavallér, mindent megtesz a dolgozókért, és természetesen ezzel a versenyszellemmel a cég hasznát is növeli. Okos ember.
A rendezvényen ő is jelen lesz.
- Valóban ügyesen vezetheti a cégét. – ismerte el Nicol.
- És nem csak ügyes – nézett Vanessa sejtelmesen a lányra, - hanem jó képű is. Ráadásul nőtlen. De sajnos nálam még így sem lehet esélye – sóhajtott fel színpadiasan. - Én már huszonöt évvel ezelőtt megtaláltam a páromat, és nem adnám oda senki kedvéért. – nevetett fel.
Nicol leült íróasztala mögé, és kinyitotta a könyvet, amit el kell olvasnia. A második mondathoz érve, elsápadt, hirtelen alig kapott levegőt. A cég megalapítójának és külföldi vezetőjének ugyanis Andreas Lovrencsics volt a neve.
Nicol türelmetlenül várta az ágyán ülve, hogy végre felvegyék a telefont, de sajnos csak üzenetrögzítő válaszolt. Lisát hívta.
Meg szerette volna vele osztani nagy felfedezését. Továbbra sem szerette az üzenetrögzítőket, de most nem volt más választása.
- Üdvözlöm Lisa! Híreim vannak Andreasszal kapcsolatban.
Kérem, holnap délben találkozzunk abban az étteremben, ahol előzőleg is beszélgettünk. Ott várom. Viszontlátásra! – azzal letette a kagylót.
Örült, hogy akaratlanul is, de nyomára bukkant a férfinek, sőt azt tervezte, hogy elviszi magával Lisát is a cégrendezvényre, és akkor személyesen is beszélhetnek. Elégedetten aludt el. Úgy érezte, ezt az ügyet végképp kipipálhatja.
Másnap egyedül ült az irodájában, mert Vanessának el kellett utaznia egy tárgyalásra. Amikor már unta az olvasást, - amivel már nagyon jól haladt – bekapcsolta az asztalán álló modern számítógépét, és felcsatlakozott az Internetre. Először csak a híreket nézte meg, aztán úgy gondolta, hogy most nem látja senki, ezért egy kicsit „cincog”, és megkeresi Sam barátját is.
Csalódottan látta, hogy Sam most sincs fent, viszont talált valaki mást: Albatrosst. - Most meg fogom kérdezni tőle, hogy férfi, vagy nő. Bár az, az érzésem, hogy inkább az előbbi. – gondolta.
Nem tudta ugyan, miért vélekedik így, amikor beszélgetéseikből ez soha sem derült ki, de kíváncsi volt, ezért kinyitotta az ablakát.
/Nicol37/: Hali Albatross! Ráérsz egy kis csevegésre?
Sokáig maradt üresen a képernyő. Nicol nem értette, a fent van a chat-en, akkor miért nem válaszol? Lehet, hogy valakivel éppen beszélget, gondolta szomorúan. Ahogy így töprengett, megérkezett a válasz:
/Albatross/: Szia Nicol!
/Nicol37/: De örülök, hogy mégis válaszoltál. Azt hittem, hogy ma senkit nem fogok elérni. Igaz, rajtad kívül csak egy barátom van itt, de Samet nem találtam.
/Albatross/: Sam sajnos beteg. Kórházban van.
/Nicol37/: Te is ismered őt? Bár ez igazából nem lep meg, mert ha több mint száz barátja van itt, akkor ez azt jelenti, hogy minden 3. vagy 4. ember ismeri. Ugye nincs semmi komoly baja? Nagyon aggódom érte.
/Albatross/: Trombózist kapott a lábában. Tegnap operálták. Ma meglátogattam, már egészen jól van, nem viselte meg annyira, hogy a humorát elveszítse.
/Nicol37/: Nekem soha sem jutott eszembe, hogy megkérdezzem tőle, hogy hol lakik. Lehet, hogy itt él a közelemben, és én nem is tudok róla?
Albatross/: Nem ott él. Az ország másik csücskében.
Nicol megrökönyödött ezen a válaszon. Albatross honnan tudja, hogy ő hol él, hiszen erről még soha sem beszéltek.
/Nicol37/: Honnan tudod, hogy én hol lakom? Nem említettem.
Hosszú percekig nem jött válasz.
/Albatross/: Onnan, hogy ismerlek.
Nicol szemei kikerekedtek a csodálkozástól. Albatross ismeri? Az hogy lehet? Ki lehet a beszélgetőtársa? Ezek után éppen itt az ideje, hogy megkérdezze a nevét.
/Nicol37/: Honnan ismersz? Találkoztunk már?
/Albatross/: Igen, találkoztunk. Egyszer. De számomra egy életre szóló emléket hagytál.
Nicol nem akart hinni a szemének. Ezek szerint nagyon jól ismerhetik egymást. Kíváncsisága erősebb volt annál, hogy fel ne fedje ő is a teljes nevét.
/Nicol37/: Az én nevem: Nicol Golding. Kérlek, mutatkozz be te is!
Albatross/: David vagyok.
Nicol fejéből hirtelen leszaladt a vér, ahogy elolvasta ezt a két szót. Hányingere lett az idegességtől, és a váratlan felismeréstől. Köszönés nélkül kilépett, és kikapcsolta a számítógépet.
Még nem tért magához a sokktól, amit Albatross, vagyis David okozott azzal, hogy felfedte magát.
Mint ahogy egy vonat elindul, és egyre gyorsabb sebességre tesz szert, úgy rohantak fejében is a gondolatok. Próbált rendet tenni köztük, de csak nagyon nehezen sikerült.
Egyszer csak beléhasított a fájdalmas felismerés. Ha Albatross David, akkor nem véletlenül találkoztak a tó partján, ahová viszont Sam küldte. Sírva fakadt. Keserves könnyek gördültek végig az arcán. David kihasználta őt, ráadásul mindent tudott az érzelmeiről, hiszen mint Albatrossnak neki is elmondta, nem csak Samnek, hogy milyen hatalmas szerelemre lobbant az ismeretlen férfi iránt. Egyszerre szégyellte magát, és gyűlölte a két barátnak hitt embert.
