Aliz sokáig elérhetetlen volt számomra. Magas, telt, nőies alkatú asszony, két tíz év körüli gyerek anyja.
Nem is igazán akartam elérni, mivel az osztályvezetők közötti hallgatólagos megállapodás szerint: a másik területén nem cserkészünk! Mindenkinek van elég, sokszor azt sem győzi… Már Zitával jártam, ő bőven elég volt nekem, mással nem foglalkoztam, igaz ő sem igazán hagyta volna…
Aliz nem az én osztályomon dolgozott. Egy folyosón voltak a termeink. Gyakran megfordult munkaügyben az én lányaim között. A liftben néha összefutottunk, ritkábban a büfében, mert ha kellett valami, a titkárnőm felhozta, díszesen megterítve, örömmel.
Kevés férfi dolgozott a cég itteni irodáiban. Az öt osztályvezetőn kívül csak a főnök volt férfi, no meg a szerverteremben a rendszergazda srác, de az is – köztudomásúan - saját nemét helyezte előtérbe, így a fiúk császárok voltak az ivararányt tekintve. Ha hirtelen férfias tevékenység kellett (nem arra gondoltam most) kénytelenek voltunk mi elvégezni. Izzócsere, asztal áthelyezés, kávéfőző beszorult tetejének levétele stb.
A hozzám beosztott lányok mondták, akik a dohányzóba jártak, hogy Aliz elvált a férjétől, most folynak a perek, amelyek a vagyonelosztást rendezik. A két kicsi az asszonynál maradt, minden anyagit igyekszik maguknak megszerezni. Sok gondja van. Elszokott a háztartási gépek karbantartásától. Egyedül nem győzi. Legutóbb, mivel főnöke aznap nem jött be, hozzám hozta be valamilyen háztartási kütyüjét, hogy cseréljem ki az akkut benne. Megtettem neki, aminek nagyon örült. (A legtöbb asszony mindent megcsinál, fest, tapétáz, ragaszt, de ha egy izzót ki kell cserélnie, már pánikba esik, leáll…) Készséges voltam, mondtam neki, (poénkodtam vele) hogy bármit kér, megteszem, ha kell házhoz megyek. Csak sejtelmesen nevetett. A főnöke meg mosolygott meghallva a szöveget.
- Csak vigyázz, mert vannak furcsa dolgai! De te tudod… - mondta elnézően, mikor kettesben maradtunk osztályvezető kollégák.
Néhány napra rá összefutottam Alizzal a nagyfőnök előszobájában.
- Kicseréltem a zárat a budiban, mégsem működik – mondta – Mikor kivettem, akkor meg jó volt. A helyén nem szuperál.
- Valamelyik nap hazafelé menet felugrom, megnézem – mondtam – szólj, mikor jó, egyeztetünk.
Néhány nap múlva mentem el hozzá.
Egyedül volt otthon. Fürdőköpenyben nyitott ajtót. Nem is nagyon törődtem vele, a kutyára figyeltem, aki mellette állt, és bizalmatlanul nézett felém. Dog féle volt, a nagyobbak közül. Fekete, vágott fülű. Nem tartottam tőle, ismertem őket, apáméknál is mindig volt a háznál, de hogy a harmadik emeleten tartanak ilyet, az meglepett.
A „műszaki problémát” megoldva a nappaliban ültünk le. Ő cigizett, én söröztem. A kutya új klienst találva a lábamnál ülve vakargattatta magát.
Nagyon összebarátkoztunk. A kutyával is.
Aztán a hálóban kötöttünk ki.
Mire feleszméltem, én egy szál pólóban, ő egy szál semmiben, hengergőztünk a látni valóan mindent kibíró széles franciaágyon.
Aliz nagyon heves volt és mindenre nagyon érzékeny. A kezemet igen megszerette. Amint hozzányúltam, azonnal reagált… De hogy?!.. Eleinte kellett csak irányítania, utána ment minden tetszése szerint. Szemmel láthatóan, hallhatóan túl volt jó pár orgazmuson, kezem könyékig lucskos volt. Amikor az én örömömmel akartam foglalkozni, és a terpeszénél gyönyörködtem a nem mindennapi látnivalóban, furcsa érzésem támadt. Csupasz fenekemhez meleg, finom, selymes valami tapadt. A kezét már ismertem, de Aliz tenyere messze fenn, odáig nem érhetett, meg másmilyen is volt…
Hátra sandítva megrémültem, és azonnal mindenem lelohadt…
A kutya akart velem farkcsóválva barátkozni!
Teljesen kiakadtam. Aliz röhögött, engem nyugtatgatott, a kutyát becézgette…
- Vidd már innen! Ennek is a farkam kell? – idegeskedtem.
- Persze, mert ő is lány! Liza… - majd nagy nehezen kivonszolta a rohadt dögöt, és bezárta az ajtót.
Kezdhettünk mindent elölről…
De hát nem ment semmi.
Semmi!
Hiába biztattam, ő nem akarta a szájába venni.(Rosszul is járt) A kutya az ajtót kaparta, én meg (az enyém) nem akartam felállni. Mindennel megpróbálkozott (azon kívül), de sehogy sem sikerült.
- Hagyjuk a francba az egészet! – dühöngtem – vidd a kutyádat, ahova akarod!
- Jó – mondta kaján pofával Aliz, hiszen ő már túl volt az örömökön, láthatóan elégedett volt az eltelt háromnegyed órával.
Teljesen magam alatt voltam. Ilyen soha életemben nem fordult elő velem. Miután lehiggadtam, lezuhanyoztam, mondtam is neki:
- Nagyon sajnálom Aliz, ilyen soha nem történt még velem. Ne haragudj! – És rohadtul szégyelltem magam.
- Ne törődj vele! Semmi baj! Nagyon jó volt így is! – mosolygott megértően – Más férfiakkal is jártam így – mondta, amin ezek után egyáltalán nem csodálkozom.
Napokig kerültem. Nem akartam a szeme elé kerülni.
Nehezen nyugodtam bele annak ellenére, hogy hazaérve azonnal Zitával próbáltam ki férfiasságomat, megbizonyosodva, hogy nem szállt el örökre.
Nem szállt el… Zita azóta is emlegeti azt a forró délutánt…
Tegnap a főnöknél az előtérben összefutottam Alizzal.
- Mikor jössz fel hozzám megint? – mosolygott sejtelmesen.
- Ha eladtad a kutyádat! – válaszoltam, és azt hiszem, még bele is vörösödtem.
2007. január 22.
