Ezt a történetet valamivel több, mint tizenöt évvel ezelőtt írtam. a napokban a kezembe került a kézirata, és miután elolvastam, rá kellett döbbennem, ma ugyanúgy aktuális a téma. Közzé teszem ismét, remélem, tetszeni fog valakinek.
Ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben....
Egy különleges élményben volt részem a minap. Óvodáskorú kisfiam egyik este hazatértemkor azzal fogadott, hogy másnap az óvodában karácsonyi ünnepséget rendeznek, a gyerekek kis műsort adnak elő a szülők részére, feltétlenül jöjjek el én is. A műsor délután kettőkor kezdődik, kivételesen legyek pontos. Megígértem, hogy ott leszek, hiszen ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben oly ritkán van részünk közös élményekben, mert a munka minden időnket leköti, de azt is tudtam, hogy a munkahelyi főnökök ezt nem nagyon értékelik.
A másnap a hagyományőrzés jegyében zajlott.Természetesen megint elkéstem. Odaérkezésemkor már csak a terem ajtajában álló szülők feje felett nézhettem a történteket. A teremben egymással szemben álló két gyerekcsoport előtt egy-egy gyerek énekelve felelgetőst játszott, amit már jól ismertem fiatal korom emlékeiből, illetve az akkori rádió "Óvodások műsorá"-ból.
A jobb oldali csoport előtt álló kislány kezdte:
- ITTHON VAGY-E HIDASMESTER?
a bal oldali csoport előtt álló kisfiú válaszolta:
- ITTHON VAGYOK, CSAK MOST JÖTTEM.
Nicsak, hisz ő az én kisfiam!Az én kisfiam egy valódi hidasmester! Szemem sarkából büszkén néztem körül, vajon a többi szülő látja-e, hogy Ő az Én fiam. És azt mondja, hogy csak most jött. Szerencsére tehát nem maradtam le semmiről.
Ám a kislány folytatta:
- ERESSZ ÁT A HIDAD ALATT!
Valami nem stimmel! Vajon ez a kislány miért a híd alatt akar átmenni, ahelyett, hogy a hídon akarna? Talán valamit nem figyeltem meg jól? Talán nem is hídról volt szó. Lehetne diadalív is, ami alatt átmehetne.Vagy egy bérház kapuja, ami mögött egy házmester bácsi kapupénzre várva rejtezik. Nem, ezek a gyerekek már nem is ismerik a házmesterség intézményét.
De a kisfiam kész volt a válasszal:
- NEM ERESZTLEK, MERT LESZAKAD!
Éreztem, hogy négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre önti el a pirosság az arcomat. Ezt a szégyent! Hát az én fiam micsoda hidasmester? Hát a hídja már attól is leszakad, ha alatta mennek át?
A kislány viszont nem hagyta annyiban:
- HA LESZAKAD, MEGCSINÁLOM.
Hát ez már azért szemtelenség! Honnan vesz ekkora önbizalmat ez a kislány? Amikor az Én fiam, aki szakképzett hidasmester, és aki ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben csak olyan hidat képes csinálni, ami - ha átmennek alatta - leszakad, akkor jön ez a laikus kislány, és azt állítja, hogy majd ő megcsinálja?! Ekkora elbizakodottságot még nem is hallottam.
A fiamat inkább a financiális problémák izgatták:
- MIBŐL FOGOD MEGCSINÁLNI?
Tényleg, miből is? Hiszen ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben nem minden szülő tudja csak úgy mellényzsebből kifizetni egy híd felújítási költségeit. Vagy talán a manapság oly ritka pénzes szponzorokkal rendelkezik?
A kislány válasza megadta erre a megoldást:
- HOZOK NEKED ARANYÁGAT.
Hát persze, ilyen egyszerű ez! Ámbár az aranyág anyaga szerintem nem alkalmas arra, hogy belőle megfelelő szilárdságú híd épülhessen. Esetleg ez az aranyág valódi huszonnégy karátos aranyból van, és annak az értékéből épülhetne fel az új híd?
A fiam viszont nálam sokkal gyakorlatiasabb, mert ő ezt kérdezte:
- HONNAN HOZOL ARANYÁGAT?
Valóban! Hiszen ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben nem teremnek aranyágak, csak úgy, minden bokorban!
De a kislány érvelése rendíthetetlen volt:
- ELMEGYEK A ZÖLD ERDŐBE.
Ebben a pillanatban villámként vágott belém a felismerés. Miközben az egyik gyerekcsoport tagjai felemelt karjaikkal alagutat formáltak, a többi gyerek - énekelve a "Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske" kezdetű dalt - alatta sorban átbújt, én rájöttem, hogy az óvoda az életre neveli a gyermekeinket. Kikristályosodott bennem a kis jelenet óriási tanulsága, miszerint
EBBEN A MAI NEHÉZ GAZDASÁGI HELYZETBEN MÁR A ZÖLD ERDŐBEN IS CSAK ARANYÁGGAL LEHET ZÖLDÁGRA VERGŐDNI!
