hori: Ecce homo
Dátum: Augusztus 23, szerda, 08:53:31 Téma: 220. szám
Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden, ami az élet apró jele.
Most illatörvényedben halódva állok,
és keringve jönnek kósza képzetek,
hogyan jött szobádba el a tépett ajkú nyár,
a vörös szakállú ősz a dühös telet vonszolva maga után,
majd ahogy a záporverte tavasz újra fénnyel betakart.
Az erdők is előjönnek és a csüggedt meredélyek,
az utcák, a házak, az elfáradt bazaltkövek,
és mindenki, akit azóta elfeledtem,
de leginkább mezítelen lábad áramvonala,
kreol bőröd, hajlataid színének változása.
Édes anyagból voltál, egy sötét szirmú rózsa,
csókjaid a szétterült folyók lassúsága,
szobád ámbra-homályában elvesztem a szádban.
Mint a méh, aki a kaptárt soha el nem véti,
vagy a jó pásztor, aki mindig rátalál a nyájra,
úgy térek vissza templomaimba,
kiapadt folyómedreimbe,
a nedvességet izzadó szőlőlugasokba,
a gyökerekbe,
befelé forduló panaszok között
üres folyosóimban lépdelek,
mert igen!,
aznap megtébolyult bennem az ég,
és úgy kopogott a világ a fejemben,
ahogy azelőtt még soha.
Annyira fáj,
mint amikor levágott tarlókon jár az ember,
amikor tüskék tépik a testét,
vagy inkább… az utolsó szó magába zárult
roppant zenéje.
A katedrálisok mozdulatlansága én vagyok,
minden gyámoltalan cselekedet,
egy súlytalan teher,
egy befelé növő csíra,
a sehová sem vezető út.
Egymagam maradtam, de mégsem egyedül,
mert hallom, hogyan nyitja szirmát a virág,
hogyan lélegzik a fákon a lomb,
látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog…
de a könnyek tudománya is az enyém,
Isten borzasztó csendje.
(Horváth Géza)
|
|