Fullextra.hu - Zafír: Öncsalás

Önnön kényem hányódó rabjaként
Álmodom végtelent, s élem a kínt.

Remény fonálra fűzöm mind, mi bánt,
S önkéntes száműzésnek vélem a magányt.
Elérhetőnek tűnő távolok
Felé vidám bolondként loholok,
S ha szakadéktól roncsolódom el,
Tévhitem az, mely ismét felemel.
Bizalmam mellén sátánt ölelek,
S nem akarom hinni, ha tévedek,
Békát, rovart léptemtől óvom én,
De tipródom szeretteim szívén,
Jó szándékomtól száz seb született,
S ellenségem lett, aki szeretett.

S mikor az öncsalásaimon átdereng,
Hogy útvesztőben vak gyanánt kereng
Hajóm, a tágas tengerekre szánt,
Fejvesztve kutatok egy elveszett „talán”-t.
Ledőlt bálványok közt bukdácsolok,
Reám zuhan és eltipor az Ok,
Mely bármit is tettem, mindig elért,
Jajgathatom szüntelen, hogy „MIÉRT?”
Vádolhatok élőt, holtat, eget,
A bűnös én vagyok, végül rádöbbenek,
S ettől elszántan gyilkolom magam,
Elmémben új és új gyötrő ötlet fogan,
S amíg tömlöc világtalanjaként
Taszítok ételt, gyógyírt és a fényt,
Lehetőségek végtelen sora
Enyészik el, s nem láthatom soha.

De majd, ha száz halál kínja átégetett,
Felébred lelkem, az önmagára lelt,
Látó szemébe port nem hint soha,
S könnyű szárnyakkal suhanhat tova.