A naptól fehérre szítt, csorbult mészkőlépcső
szinte boldog volt, mikor végül rá leült.
Míg arcát, karcsú testét a szellőnek kitárta
egy burukkoló galamb is mellé települt.
Nem mondhatnám, hogy igyekezett volna
elleplezni csodás teste szép idomait,
aki csak akarta, végigszemlélhette
selymesbőrű, hosszú combjait.
Felülről lefelé haladva a lépcsőn
meg ott kínálkozott a mutatós dekoltázs...
büszke lett volna rá, a szavamra mondom,
a világtenger partjain akármelyik plázs.

És mégis, mégis...mind csak szemlesütve
haladtak mellette le és föl az összes férfiak ;
látványának báját tán aura védte...
s a parton az idő szemérmesen szaladt.
Míg egyszercsak meg nem jelent az a féleszű ;
az a ronda vén, magát mindig kéjjel mutogató
szemérmetlen, gusztustalan kretén...
- Ki van a pinád! - üvöltötte magából kikelve,
sárgakörmű, bütykös ujját fenyegetőn rázta...
megtört a varázs és mindenki homlokán
elmélyült a bánatos barázda.