A hegy még ködsapkában szunnyad,
nem zavarta fel a rigólárma;
érzem, hogy ritkul a mész csontjaimban
s mint rakódik át az erem falára,
okot adva orvosomnak hümmögésre,
nékem meg zsémbes rigolyára.

Mögöttem immár hosszú az út.
Előttem egyre több a kétes érzés,
hisz megállíthat egy rossz dobbanás,
vagy vénülő agyamban egy vérzés.

Neki kéne vágni a végső meredélynek,
fügét mutatni a kornak s a veszélynek,
nem törődni véle, hogy mi vár odafönn...
bízni benne vakon, hogy kéj és csóközön;
s átvergődve a legutolsó hófalon...a csúcson
gyermeket nemzeni véled, angyalom!