Ott van.

Már akkor tudtam, mikor még nem is éreztem. Valami ösztön vezette a kezem oda, meg kellett tapintanom. Nincs mese, ott van. És az is biztos, hogy tegnap még nem volt ott. Akkor tegnap találtam volna meg.

Először is, csak nem pánikolni... dehogynem. Ezt nem úszom meg, hiába vagyok erős. Erős? Ezt csak gondolják. Fele annyira sem vagyok erős, mint kéne. Na tessék, máris bőgök, mint egy... nem is tudom mi. Így nem jöhetek ki a fürdőszobából. Mindenki rögtön tudná, baj van.
Olyan igazságtalan ez az egész. Most karácsonykor... nem, nem is. Novemberben lesz öt éve, hogy elkezdődött. Azt mondják, ha megvan az öt éves túlélés, nem lehet már baj. Ha a tavalyi évemet nem számolom bele, / márpedig nem fogom, az hétszentség/ akkor még két hét kellet volna. Két nyomorult, ici-pici, francos kis hét.

Nem akarom elölről kezdeni, nem is tudnám.
Talán nem is az. Persze. Lehet, hogy nem is az... De ki a fenét akarok én becsapni? Lacit be lehet, anyuékat is talán, de magamat...? Sajnos ismerős érzés.
Olyan érdekes, mert az ember ezt megérzi. Orvos nélkül is tudtam öt éve, hogy baj van, nem is lepett meg nagyon a dolog. De hátha mostanra már hipochonder lettem. Szerintem az vagyok. De ha én nem is, anyu biztosan az lett már mellettünk.

Hányingerem van.
Az orvos azt mondta, szerencsés a lelkületem, nem az az összeomlós típus vagyok. Ezen mondjuk vitatkozhatnánk. Bár az is igaz, a pániknál mindig is nagyobb volt a dühöm. Azt mondják az sokat segít... Min?
Mondjuk az tényleg jól esik néha, mikor összetörök valamit. Nem vagyok infantilis, de mikor az üveg szétspriccel, repked szana- szét, valahogy megnyugszom. A cserepekkel együtt elrepül a nehézség is. De itt mi a fenét törjek össze? Különben is, hajnali négy óra.

Meg kell nyugodnom valahogy. Úgy is minden jóra fordul. Mindig, minden jóra fordul. Vagy csak ennél rosszabb már nem lehet semmi. Nem baj. Annak idején elhatároztam, én a poharat félig telinek látom, nem félig üresnek. Csak ez olyan rohadt nehéz.

Lehet, hogy beszélnem kéne valakivel. Laci nincs itthon, anyuékat meg ha felhívom, infarktust kapnak.
Megírom. Igen, veletek megbeszélem. Veletek megosztom. Arra már rájöttem, úgy sokkal könnyebb. Valahogy eltűnik a kétségbeesés, és csak a feladat marad, amit meg kell oldani. Ez csak egy újabb feladat.

Anyu mindig azt mondja, én úgy megdolgoztatom az égieket, hogy már nem bírják túlórával.

Milyen hideg van itt az erkélyen, te jó ég. Olyan szép, tiszta az idő, egy felhő sincs az égen. Még a csillagokat is látni. És milyen sárga a hold is... gyönyörű. Ha én őrangyal volnék, csak ott tanyáznék. Ti is ott vagytok? Mami? Papi? Megint baj van?