Forog, forog..
Gördül a tér, én egyhelyben állok, egyensúlyozok a való peremén, vak napfoltból feslett délibábok csalóan híva intenek felém,
a szembe futó fűszálak kitérnek, kender hajlik, és rám sóhajt a búza, a koldus kóró elfekszik, nem ér meg egy baksist neki, hogy létem összezúzza,
a sásos tavak vize visszaretten fallá feszül, ahogy rám tolja az égbolt, lelkem sikolt, hát végleg elvesztettem mindent, ami eddig tiszta, szép volt?
a felnyögő hegyek árokká szakadnak, a horizont felfeslik nyújtózva, kéjesen… (a semmi húz, pedig a mindent akartad, nem fogad be az ég és a föld mélye sem…)
mint idegen test, úgy lökődöm fájón át imádott világom határain, tűröm, hogy nemlétem csontburkába zárjon, a semmibe szitálnak szétfoszló szárnyaim
|
|