Olykor szégyentől roggyant testtel járok
- gyökeret vertek ereimbe a gyarló átkok.
A távolból titkok kertje illatozik
- talán csak bíztató jelre várakozik
lábaitok elé rongyként tiport lelkem.
Verejtékké úsztak az évek az ismeretlenben
- az élet szöges drótfonalát tartom kezemben.
Nézzétek, mily véresre tört már az idő tenyeremben!
Csak az istenek hajtják vállamra az irgalom nehéz keresztjét
- hontalan hazám szívemben szaggatta magát szerteszét.

 

Talpam alatt reped a föld,
hangom az ég felé üvölt.

 

Mégis hiszem:
jó ez így…

 

2007. augusztus 20.