Fagyba’ fehérlik hóval a tájék,
Két kicsi varjú szállni ma vágynék,
Bár kusza s tépett szárnyai tolla,
Ég fele törnek, küzdve, lobogva,

Kis karikákban körbe lebegve
Hozza magát nagy lendületekbe,
S lábnyomaik lenn, hóba’ lehagyva,
Kergetik egymást mind magasabbra.

Varjú s a párja mennybe robogna,
Ámde a szél oldalra sodorja.
Csapkod a négy szárny. Pilled a dőre,
Fogy az erő, de nem jut előre.

Két kicsi varjú, dísz feketébe’,
Újra meg újra röppen az égbe,
Röpköd a porhó is kavarogva,
Velük a szél mind szembesodorja,

Szürkül a tolluk, tél jege ráfagy,
Izmuk acél, ám vágyuk alábbhagy,
S míg tudatukba marnak a károk,
Árva madárka csak maga károg.

Egyre keményebb próba; a szél fú,
S vége. Feladja két kicsi varjú,
S honnan elindult, túl a halálon,
Csüggeteg ülnek, puszta faágon.