Elfáradt már az öreg Balaton, megpihen csendes magányában,
körülöttem mindenki alszik a fülledt csendű hotelszobában.

Új, lázas színeket kevert a nyár a sok-sok éves megszokásba,
titok-varázsú fényeket nyitott a tudattalan vágy-sodrása.

Bús versek magányából lépek át, sodrom hozzád önmagam,
hogy  lényed rejtekében vesszek el, céltalanul, gondtalan.

Szeretnék meglapulni sejtjeidben, átérezni, amit érzel.
Tested érzékeny húrján szólni, és bíbor könnyet sírni, ha vérzel.

A szíveden zörgetni kétségbeesve, hogy eressz be,
és szánalom helyett szerelmet csalni lassan a szemedbe.

Mámort sóhajtva idézni meg újra, ha nagyon hiányzol,
puha felhőként simulni hozzád, átölelni, ha fázol.

Ha érzed kiüresedtél, mélyből jövő, igaz szót adni a szádba,
és vad, ősi ösztönből fakadó, tiszta csókkal hevíteni lázba.

Mint egy hű kis állat, tőled várni este a jutalmam,
és királynőként érezni másnap feletted a hatalmam.

Tükröt tartani eléd, hogy lásd, mennyi benned a jóság,
aztán széttörni az üveget, mert nem ez a valóság.

A szilánkos csendben várni, hogy új, szabad érzés szülessen,
óvatosan lépkedni, a szétszórt szilánk meg ne sebezzen.

Pár csepp alkoholként szívódni fel, ha már nem sodor az érzelem,
és jeges-józanon gondolni végig, így nélküled az életem…

Hát mi történt? Csak játszottál a szavakkal, én néztem ahogy ettél,
ahogy a nap megcsillant bőrödön, a szádat… s észre sem vettél.

A semmiből teremtettelek, és legmélyebb álmaimba öltöztettelek fel,
hogy ne fázz az életnek nevezett könnyes zűr-zavarban, ha jön a reggel.

Nézd, már itt is van. Új fényeket ígér, némán vár, és én elengedlek.
Nem más, gyötrelmes, szép játéka voltál a tündér léptű képzeletnek.