Lehull az álarc, fedetlen az Én

oly furcsa érzés hasít most belém.

Ez végső órám, érzem rám talál

éhes madárként sorsom, a halál.

Múltam porfátyla már rejtegetne,

ám Ő fénytükör sötét keretbe.

Hidd el, most tényleg nem hazudhatok:

„Rosszkor kopogtatsz, itthon sem vagyok.”

Észre sem vetted? Ajtómon a zár,

a redőnyöm is rég lehúzva már.

Hétköznap este nem várok senkit.

Tudod, ez nálam egy régi szabály.

Leckét tanulni, majd ellazulni,

szívből ölelni is jó lenne még.

Tényleg nem látod? Ha nincs is párod,

valaki érted is vágyódva ég.

Ne mondd, hogy senki nem óhajt menni,

mikor sejtelmes árnyként lépsz felé,

s egyetlen lény sem repül elébed,

Ki lágyan súgná, hogy olvadj belé.

Fekszem az ágyon, épp nem rád vágyom,

a rám mért idő úgy érzem kevés.

Alig ért véget az iskoláskor,

máris bénított hazug rettegés.

Nézd ez egy más kor, nézz be majd máskor

ruhám most ócska és csapzott hajam,

nagyon szeretném látni, hogy érett

Férfivá válik az én kisfiam.

És szeretnék még világot látni,

csak hajózgatni a lét-tengeren,

s néha úgy vágyom, hogy megkívánjon,

kivel az életem tervezgetem.

S érezzem végre, hogy mi a fontos

és tudjam, hogy mi lényegtelen.

Aki oly pontos és megbízható vagy,

biztos megértő is leszel velem.

Látod megérint, hogy értem jöttél,

remélem nem bánt fanyar humorom.

Ne hidd, hogy én egy torz árnynak látlak

és lényed balgán csak kigúnyolom.

Nem, sőt jólesik, hogy pont rám vágytál,

konok hűséged egy nemes erény

és még inkább az, hogy megkívántál.

Érek én ennyit? Lelkem oly szegény.

Tudom, az ember bárhogy szeretné

nem lépheti át saját végzetét.

Csak azt ígérd meg, ha veled tartok,

jobban megértem létem lényegét.

Takard el tükröd és szégyenlősen

talán mégiscsak feléd lépdelek.

Kérek egy percet, sóhajts türelmet,

utolsó éj ez, s fel nem ébredek.

Összeolvadva öleljük egymást

s ki reggel minket még együtt talál,

majd azt gondolja: Ó milyen szép pár!

Nicsak a bolond lány s a bölcs halál.