Lágy lepel a csend, elfolyt az idő,

bár fölöttem körbejár az óra.

Gondolatomban aprót lépdelek,

ne csússzak a zord idő-folyóba.

Átlátszó csendben fogható jelen–

múlt pók-háló-inge fuvallatnyi.

Jólesik a sápadtfényű holdnak

egy szelídebb arcom megmutatni.

A béke végigsimul testemen,

elsápaszt és fehérbe öltöztet.

Testvérének gondol a vén hold

és kristályálmú fénybe költöztet.

Apám és anyám jön felém,

fátyol-folyó túlsó oldaláról.

Nincs idő, nincs tér, sem múlt-jövő-jelen,

a rég volt most közel és a tegnap távol.

Egyetlen jó szó nélkül mentek el,

csak meghasadt szívük vágy-rugója,

ám most búcsút inthetek szelíden.

Apám csuklóján a régi óra,

és hozzám lép, rám néz, majd megérint,

arca oly lágyan vált mosolygásba.

Anyám megveti ágyam, betakar,

lassan csúszom át a mély alvásba.

S parttalan nagy folyókról álmodom,

melyek vétkeim tisztára mossák.

Végre egymás szemébe nézhetünk,

lágyan fűz össze álom, valóság.

A reggel már újra szokványos,

eltűnődve kávémat kortyolom.

Köntösömön kékkarú virágok

átölelnek, és újra gondolom,

mit súgtak át távoli világok.

              Hallgasd!

            Elfolyt az idő,

        lágy lepel a csend.