Jól tudod, milyen közösen élni,
megvívni idegen harcokat.
Évek óta útjaidon járok,
s már nem ismerem saját arcomat.

Veled élve, magamra maradtam,
önmagamtól már senki se véd,
téged pedig lehúznak a láncok,
elfáraszt a sok üres beszéd.

Hát most minden jól kifogott rajtunk,
te is érzed,  szűk lett a világ.
Én meg azt, már semmi  nem fontos,
s nem szeretnék számítani rád.

Persze tudjuk, nem nyom nélkül múlt el,
életünkből másfél évtized.
Igen, én is bízhatom még benned,
s amit mondok, te is elhiszed.

Ha indulsz, még veled együtt lépnék,
oly természetes, hogy  vagy nekem,
hisz a sorsod millió fonállal
szövi át csendben az életem.

Talán egyszer megszűnik a káosz,
tudom, semmi sem tökéletes.
Lehet, hogy csak rendet kéne tenni,
és folytatni így is érdemes.

Segítesz? A sok-sok elvárásod
pakold már el végre édesem.
Én meg addig áttörlöm a képet,
amit rólam gondolsz, tévesen.

Ideje, hogy végre szellőztessünk,
úgysem érzem  már az illatod.
Az el nem sírt könnyeket hová
tetted? Lemosnám a bánatot.

Nézd, a közönyöddel letörölted
testemről az érintésedet.
Az utolsó gyöngéd szót ejtettem
le, ahogy látom ez is szétesett.

Megpróbálnád összerakni drágám,
míg söpröm létünk hazug hamuját!
Hátha mégis találok egy szikrát,
mi megnyitja a vágyak kapuját.

Parazsat keresni, hol tűz nem égett,
álmodozás és nagy tévedés.
Bár a fény halványan világított,
és azt hittem, ez nem is oly kevés.

Acélos hidegben tűzre vágyni,
hol önmagától is megfagy a vágy,
balgaság. Itt legfeljebb csak mélyül,
de rég nem tágul bennünk a világ,

mint ahogy az arcunkon a ráncok,
és ahogy a szívünkben a csend.
Hallod, hogyan hullanak a láncok?
Érzed, lassan helyre áll a rend.

Továbblépni mégis képtelenség,
egyszerűen ezt most  nem lehet.
Téged is a szíved itt marasztal,
bénít, hogy az álom elveszett.

Egy percre még én is azt szeretném,
hogy arcod nézve foghassam kezed,
s rettegek, hogy elveszek örökre,
mert vár egy út, és nem hozzád vezet.