Töprengés
Ezer éves fák árnyékhomályában,
még az emlékek is oly némán állnak.
Holdfény csorog rájuk bánat cseppeket,
a sűrű, vágyszomjas csend megremeg.
Közös hit, csillagtitok kísért az úton.
Mikor engedtél el? Én még ma sem tudom.
Töprengek, hiába, nem emlékezhetem,
mióta nem érzem, hogy fogod a kezem.
Csak sejtem, melyik volt az a tompa nap,
amikor már untad lázas titkaimat.
Ekkor bús viaszként száradt rám a múltam,
s a sors rejtő csodáját önmagam is untam.
Bár soha nem mondtad, hogy éreztél ilyet.
Most igazán bánt, hogy idegen a hited,
s fáj, mikor arcod is idegennek látom,
és szemed tükrében a saját világom.
Azt hiszem, ahány illata a vágynak,
épp annyi íze van a magánynak.
A legkeserűbb önt el éppen akkor,
mikor veled vagyok, kizárva magamból,
és kizárva belőled. Kitagadva félek.
Hová is bolyonghat el így a lélek,
mikor oly kevés benne az alázat?
Észre sem veszi, más lelkébe mászhat.
Hidd el, alig tudom, hol az én határom,
s hol kezdődik másé, lehet, nem is látom.
Mikor elsápadtak a fénytelen reggelek,
tűzre vágytam, s hittem, bármit megtehetek.
Talán csakugyan magamba kell néznem,
kár, hogy egyetlen tükör sincs a környéken.
Körülöttem csupán pocsolyákat látok,
melyben sárszerűvé torzulnak az álmok.
Abban tükröződöm csak, tátogva némán
a fullasztó jelenben. Okulva a példán,
magamat egy kicsit falak közé zárom,
hogy újra jól essen majd a szabadságom.
Egy új szabad lét. A régi eltévedt.
Gyilkolva keresett más menedéket,
s amint rácsodálkozott a világra,
saját porszem lényét nagyon szánta.
Igen te is érzed, szokatlan hang tőlem,
tudod, messze jártam, távoli jövőben.
Láttam magam fényes csúcsokon kutatva,
aztán tébolyult magányban a porba zuhanva.
Láttam, ahogy ittas sikolyokba zárva
vérzik el a szerelem. A remény árva,
és az igaz álmok vigaszt valójában
mástól nem remélnek, önmaguktól várnak.
Átvérzik egymást, és aztán elköszönnek,
felszáradt helyükre új érzések jönnek.
A megsebzett képzelet sorsfátyla mögül
életünk új fényért a holnapba merül.
Milyen álszent vagyok, s nem gyűlölsz érte.
Elhaló sóhajok kifinomult mérge
járja át a csendet, teremt új nyugalmat,
félve, de átvetted tőlem a hatalmat.
Talán így lesz jó. Maradjon is nálad,
míg elengedem a sok meddő vágyat,
és mindent, amit átölelt a remény,
vagy semmit, hisz soha nem volt enyém.
Nem sújt le ítélet, nem kárhoztat átok,
mert én önmagamnak mindig megbocsátok.
Mégis csak magammal vagyok legrégebben,
saját lényem érzem mindennél mélyebben.
Mikor egy percre elhagytak az álmok,
éreztem, vársz rám, és visszatalálok.
Tudtam ezt már, mikor vacsorádat etted,
én meg csakúgy halkan leültem melletted.
Jó néhány perc telt el, mély, otthonos csendben,
csak néztelek némán, semmit nem kérdeztem.
Együtt csodáltuk egy színes lepke táncát,
talán elleshetjük lágy éji románcát,
hímporos szárnyának apró rezdülését,
lámpafény vonzotta őrült szédülését.
Aztán még sokáig pihentek a szavak,
oly őszintén gyöngéd volt az a pillanat.
Újra veled vagyok, és most nagyon fáradt.
Lassan térnek csak nyugodni az árnyak.
Érzem, vigyáz ránk, őrködik a kegyelem,
s reményt féltőn néz a vacogó szerelem.
|
|