Ezernyi formát, lázas színt álmodott az őszelő.
Hittem minden árnyalatát, tűzbordót, lágy lilát,
s most mégis csak halvány mosolyt csal elő,
a lepellevélen megcsillanó tünékeny világ.
Hűs kelyhükből utolsót kortyolgat a Nap,
és emlékké szárad a széthullni félő pohár.
Még nektárt szívnak szalmaszál sugarak,
holott tudják, a táj holnap már kopár.
A rozsdás szirmokból tűnik a varázs,
az álmodó bimbó elhullt a levéllel,
talán érezte, sorsa a hervadás,
bár új fényeket ígért még az éjjel.
A fázó lepel fonnyadni képtelen,
mereng, s ha céljára nem talál,
hiába vezeti útján fénylő értelem,
vacogva virít, míg át nem éri a halál.
Pilleléptű álma a szirmok felett andalog,
s dermedten kószál a fátyolfényű égen,
így zárják magukba hószín lelkű angyalok,
s gyógyírként fogadják lázas, távoli vidéken.
Ott tűzvirág nyílik, s a szirom oltárra menthető,
vagy gyertyafényben szikrát oszt a lánggal,
ha magához hívja a bágyadt őszvégi temető.
Belé a sors halott magot szórt, de szárnyal,
mert akit tűz egyszer is megérintett,
mindig tovább álmodja már dalát,
és igaz fénnyel hintett,
tisztább önmagát.